Kinyílt a gyöngyvirág az erkélyen. Illata bekúszik az ablakon a szobába, mintha a tündérmesék erdei manói lehelnének be.
Az első dolgom volt amikor ideköltöztem, hogy gyöngyvirágot és fehér orgonát ültettem az erkélyre. Az orgonát később hazavittem, mert nem bírta a napfény hiányát. A gyöngyvirág azonban kitartott, és most gazdagon tenyészik a virágládában. Buja, üde, és gyönyörű.
A nagymamám kertjéből hoztam, ahová a nagykőrősi tölgyesből került néhány tő, még évtizedekkel ezelőtt. Fürgén elszaporodott, beterítette a fal tövét, bebújt a sarkokba, átért a ház túloldalára, és most évek múltán már annyi van, hogy félkaréjban körülöleli a házat.
Ez az első anyák napja, hogy nem adhatok mamámnak órási gyöngyvirágcsokrot, amit alig érek át két kézzel. Fáj nagyon. Kiskorom óta, a saját kertjében szedtük az anyák napi csokrot öcsémmel, miközben mama úgy tett, mintha nem látná az ablakból hogy vadul gyepáljuk a gyöngyvirágszőnyeget.
Mama meghalt. A gyönygvirág azonban velem maradt. Amint hazaérek, rohanok, és a zöld lándzsás levelek közé temetem az arcom. Mélyen beszívom az illatát. Elnyomja egy pillanatra a hiánya fájdalmát és a József utca tömény húgyszagát.
