Az igazi neonomád, akinek nem csak irodája, munkahelye, asztala nincsen, de lakása, bútorai, és fürdőkádja sem. Már régen meg akartam írni ezt a londoni időkből, de nehezen vágtam bele, mert még mostanra sem tudtam megemészteni a témát.
London tele van fiatalokkal, akik az igazi helyett egy on-line világban élnek. Nem, nem csak úgy, mint itthon a hülyegyerekek, és az unalmas házasságukból a számítógépes játékokba menekülő férjek. Nem csak részlegesen, hanem egészen.
Van még emésztésük, és fizikai létük, de nincsenek tárgyaik, nincs albérletük, nincs tévéjük, nincs könyvespolcuk, nincs konyhájuk, nincsenek elrakott és néha leporolt gyerekkori játékaik, ajándékba kapott tárgyaik. Az olvasmányaik, a kalandjaik, a cédéik, a filmjeik, a munkájukkal kapcsolatos dokumentumaik, a számláik, a leveleik, a vérképük, az edzéstervük, és a barátaik címei mind-mind a virtuális térben vannak, és ők a laptopon, iPad-en és iPhone-on keresztül érik el mindezt.
A fenti képen látható csajszi Hermoine Way. 25 éves, van egy saját cége, és a város szívében, a Covent Gardenben egy bérelt lakása. Az albérlettől még nem, de a felesleges, csupán a helyet foglaló kacatnak minősített könyveitől már megszabadult. Tévéje nincs három éve, ehelyett a neten tévézik. Három alkalmazottjának nem bérel irodát. Minek? Találkozni bárhol tudunk -mondta. Az interneten pedig az összes anyagunk elérhető.
A ruháimon kívül minden amire szükségem van, az egy iPhone, egy iPad, és egy MacBook. Nyilván Hermoine-t nem zavarja a tény, hogy az iPad-eken sok kis kínai gyerekmunkás lelke szárad, de ez más téma. A csaj úgy véli, az online élete sokkal érdekesebb a valóságosnál, ezért elismeri, hogy kicsit ideges lesz, ha mondjuk fél óráig nem jut hozzá gyors WIFI-hez.
Másik remek interjúalanyunk a 30 éves Paul Carr,író, aki nemrégiben eladta London külvárosában lévő lakását, és azóta szállodákban él, egy kézipoggyásznyi holmival és az elektronikus kütyüjeivel. Most épp San Franciscóban van egy ideje. Korábban már kipróbálta ezt a szerinte mérhetetlen szabadságot, arra az időre csak bérbe adta a lakását, majd úgy döntött, hogy neki bejön ez a fíling. Megszabadult a törlesztőrészletektől, közös költségtől, villanyszámlától, és a megmaradó pénzből rohadt jó szállodákban lakik, ahonnan ha kell, öt perc alatt összepakol és továbbáll. Van egy bérelt raktárhelyiség, ahová elrakott néhány cuccot a volt lakásából, és egy cipősdoboznyi kedves tárgy, amit a szüleinél tárol, az eddigi életéből. De ennyi. Azt mondja nincs szüksége semmire. Nem akar birtokolni semmit. Szabad akar lenni a birtoklás terhei nélkül.
Hát nem tudom... Ez a mérhetetlen szabadság és gyökértelenség szerintem nagyobb teher, mint a birtoklás, és az azzal járó felelősség.
Lehet, hogy csak rugalmatlan és menthetetlenül konzervatív vagyok, de én el nem tudnám képzelni, hogy önként kidobjam a könyveimet. Mondjuk a Szélike királykisasszonyt, amit mesemondó versenyen nyertem az iskolában, vagy a Mondák könyvét, amit a szerelmemtől kaptam, gyönyörűen lepréselt bársonyos szirmú rózsával a belsejében. A benne lévő szavakat el tudnám olvasni iPad-en, de azt, hogy milyen érzés ezeket kézbe venni, végigsimítani rajtuk, vagy beszívni a megsárgult lapok illatát, sosem kapnám vissza.
Arról nem is beszélve, hogy ha még otthonom sem lenne,akkor nem lenne konyhám sem, ahol sütiket süthetek, és meghívhatom rá a barátaimat, és nem lenne erkélyem sem, és kertem sem, ahová virágot ültethetek, meg paprikapalántát, hogy garantáljam a fűszereim csípősségét.
Az iLife style egy olyan életstílus, amit nyilván megszoknék és ki tudnám használni az előnyeit, ha rá lennék kényszerítve, de mindig fájna a szívem a valóságos tárgyak, a beléjük zárt emlékek, gondolatok, illatok után. Ez számomra olyan gyökértelenség, mintha egy mentális menekülttáborban kellene élnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése