Egy február végi napon korai kedvencemet, a tarka sáfrányt indultam felkeresni a nyárlőrici tölgyesben. Törékeny fehér szirmain sötétlilába hajló barna csíkok futnak, ami így együtt, üdítő látvány a sárga, megfáradt, tél végi gyepen.
Egy órát tekertem a februári hidegben. Mire megérkeztem, már jócskán arcomra fagyott a mosoly a biciklin. Becsörtettem az erdőbe, el az ismerős rétig, az egykori tankállásig. És mekkora csalódás! Egy fia virág nem volt nyitva, csupán zárkózott bimbók dideregtek észrevétlenül a fűben. Bakker! Hallottam egyszer valahol, hogy ha a szánkba vesszük a kora tavaszi virágot, akkor a szánk melegében pár másodperc alatt kinyílik.
Gondoltam, ha már ennyit tekertem, nem mehetek haza üres kézzel. Legalább hadd lássam teljes szépségében. Nosza, lehasaltam a rétre - nagyon hideg volt - és bekaptam az egyik virágot. Sikerült! Pillanatok alatt kinyílt. Fantasztikus! El voltam ragadtatva. Nekihasaltam egy újabbnak, egy még újabbnak, majd még egynek. Lelkesen melengettem a számban a virágokat. Kisvártatva virágba borítottam az egész rétet.
Ma már nem tenném. Sok év után nemréigben újra ott jártam. A gyönyörű alföldi tölgyerdő a tisztásaival és virágaival az enyészeté lett. Az útszéli prostituáltak teleszórták munkájuk kellékeivel. A látvány lelombozó. Pedig a büszke, göcsörtös tölgyek messziről még mindig hívogatóan integetnek fodros leveleikkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése