Esik a hóóóóó!

Éljen, éljen, éljen! Az erkélyem korlátján vastag, vizes hótakaró. Kiszaladtam pizsamában, mezítláb, hogy belenyomhassam a tenyerem. Nyomtam, és nyomban léptem is vissza, mert odakint szörnyen hideg volt, és fagyos szél tépte a fákat az utcában, ami közvetlenül az ágymelegből kilépve még kellemetlenebb.

De a hónak örülök. Körbeugráltam a lakást, aztán fent folytattam a kanapén, mert az jól rugózik. Hurrrá! Hamarosan újjáélesztem Jenőt.

I life style, az igazi neonomád

Az igazi neonomád, akinek nem csak irodája, munkahelye, asztala nincsen, de lakása, bútorai, és fürdőkádja sem. Már régen meg akartam írni ezt a londoni időkből, de nehezen vágtam bele, mert még mostanra sem tudtam megemészteni a témát.

London tele van fiatalokkal, akik az igazi helyett egy on-line világban élnek. Nem, nem csak úgy, mint itthon a hülyegyerekek, és az unalmas házasságukból a számítógépes játékokba menekülő férjek. Nem csak részlegesen, hanem egészen.

Van még emésztésük, és fizikai létük, de nincsenek tárgyaik, nincs albérletük, nincs tévéjük, nincs könyvespolcuk, nincs konyhájuk, nincsenek elrakott és néha leporolt gyerekkori játékaik, ajándékba kapott tárgyaik. Az olvasmányaik, a kalandjaik, a cédéik, a filmjeik, a munkájukkal kapcsolatos dokumentumaik, a számláik, a leveleik, a vérképük, az edzéstervük, és a barátaik címei mind-mind a virtuális térben vannak, és ők a laptopon, iPad-en és iPhone-on keresztül érik el mindezt.

A fenti képen látható csajszi Hermoine Way. 25 éves, van egy saját cége, és a város szívében, a Covent Gardenben egy bérelt lakása. Az albérlettől még nem, de a felesleges, csupán a helyet foglaló kacatnak minősített könyveitől már megszabadult. Tévéje nincs három éve, ehelyett a neten tévézik. Három alkalmazottjának nem bérel irodát. Minek? Találkozni bárhol tudunk -mondta. Az interneten pedig az összes anyagunk elérhető.

A ruháimon kívül minden amire szükségem van, az egy iPhone, egy iPad, és egy MacBook. Nyilván Hermoine-t nem zavarja a tény, hogy az iPad-eken sok kis kínai gyerekmunkás lelke szárad, de ez más téma. A csaj úgy véli, az online élete sokkal érdekesebb a valóságosnál, ezért elismeri, hogy kicsit ideges lesz, ha mondjuk fél óráig nem jut hozzá gyors WIFI-hez.

Másik remek interjúalanyunk a 30 éves Paul Carr,író, aki nemrégiben eladta London külvárosában lévő lakását, és azóta szállodákban él, egy kézipoggyásznyi holmival és az elektronikus kütyüjeivel. Most épp San Franciscóban van egy ideje. Korábban már kipróbálta ezt a szerinte mérhetetlen szabadságot, arra az időre csak bérbe adta a lakását, majd úgy döntött, hogy neki bejön ez a fíling. Megszabadult a törlesztőrészletektől, közös költségtől, villanyszámlától, és a megmaradó pénzből rohadt jó szállodákban lakik, ahonnan ha kell, öt perc alatt összepakol és továbbáll. Van egy bérelt raktárhelyiség, ahová elrakott néhány cuccot a volt lakásából, és egy cipősdoboznyi kedves tárgy, amit a szüleinél tárol, az eddigi életéből. De ennyi. Azt mondja nincs szüksége semmire. Nem akar birtokolni semmit. Szabad akar lenni a birtoklás terhei nélkül.

Hát nem tudom... Ez a mérhetetlen szabadság és gyökértelenség szerintem nagyobb teher, mint a birtoklás, és az azzal járó felelősség.

Lehet, hogy csak rugalmatlan és menthetetlenül konzervatív vagyok, de én el nem tudnám képzelni, hogy önként kidobjam a könyveimet. Mondjuk a Szélike királykisasszonyt, amit mesemondó versenyen nyertem az iskolában, vagy a Mondák könyvét, amit a szerelmemtől kaptam, gyönyörűen lepréselt bársonyos szirmú rózsával a belsejében. A benne lévő szavakat el tudnám olvasni iPad-en, de azt, hogy milyen érzés ezeket kézbe venni, végigsimítani rajtuk, vagy beszívni a megsárgult lapok illatát, sosem kapnám vissza.

Arról nem is beszélve, hogy ha még otthonom sem lenne,akkor nem lenne konyhám sem, ahol sütiket süthetek, és meghívhatom rá a barátaimat, és nem lenne erkélyem sem, és kertem sem, ahová virágot ültethetek, meg paprikapalántát, hogy garantáljam a fűszereim csípősségét.

Az iLife style egy olyan életstílus, amit nyilván megszoknék és ki tudnám használni az előnyeit, ha rá lennék kényszerítve, de mindig fájna a szívem a valóságos tárgyak, a beléjük zárt emlékek, gondolatok, illatok után. Ez számomra olyan gyökértelenség, mintha egy mentális menekülttáborban kellene élnem.

Gellért szálló

Konferencián voltam a Gellért szállóban. Azt hiszem életemben először léptem be libériás inasok övezte szállodába. Nem kis csalódás volt.

Az egyébként csodaszép épületet mintha személyzettel együtt ittfelejtették volna a hetvenes-nyolcvanas évekből.

Belengi az igénytelen, kicsit szakadt-otthonos fíling.

A hallban barna, tűzött támlájú, öblös, műbőr párttitkár fotelek. Műanyag sarokvédővel ellátott dohányzóasztalok, amelyek egyikéről sajnos így is letörött egy darabka.

A mosdóban metlaki hangulatú csempe, a WC pedig még a Rákóczi téri Csigában is különb. Vékony, piszkosfehér műanyag ülőke, olcsó, barna, vékony WC papír, amit hangosan nyekergő, nehezen forgó dobról lehet lefejteni.

De a legszebb, a Panoráma étterem sarkában, a hatalmas sötétítő függönyök árnyékában búslakodó, kiszáradt, száműzött cserepes virág, amelynek a földjébe még kunkorodó, fából készült díszítőelemeket is szúrtak valamikor.

Csíkok a járdán

Megszámoltam. 63 vizeletcsíkon kell átlépni a körúttól a házamig. Olyan, mint egy akadálypálya. Azt játszottam vele a múltkor, hogy lézercsíkok, amire nem szabad rálépni, mert elveszik egy életem, mint a számítógépes játékban. Jó móka.
Az foglalkoztat még, hogy vajon hány százaléka kutyáké, és mennyi a szomszédaimé? És hány százalékát lélegzem be reggelente a villamoshoz rohanva?

Megrepedt a padló

Megnyílt alattam a Föld. Na jó, ez azért túlzás, de az tény, hogy egy hajszálvékony repedés fut végig három méteren keresztül a méregdrága, hőn szeretett olasz Ascot padlólapomon, be a konyhabútor alá. Jaj, jaj! Ez fáj.

A padlólapot hónapokig kerestem, számoltam, majd hónapokig vártam rá. Amikor megérkezett, kiderült, hogy nem padlólap keménységű, hanem sokkal puhább, itthoni mérce szerint csak falborításra alkalmas, vékony, kerámiamázzal borított csempét kaptam.

Bántott a dolog, de mégis ragaszkodtam hozzá, annyira beleszerettem.

A betonozás egy rémálom volt. Baráti tanácsra könnyűbetont vetettem, amit valszeg nem megfelelő arányban kevertünk be vízzel és homokkal,így szanaszét repedezett. Fel kellett törni, és ki kellett dobni az egészet.

A második betonozási körbe már nem mertem beleszólni. Apu csinálta Lajos bácsival, a kőműves, szaki családi barátunkkal. Ekkor már az alap remek lett. Tiszta, sima, egyenletes, betonpadló, amit locsolgattam, itattam szorgalmasan minden este, heteken át. Benne futnak a vízvezetékek. A csövek felett erősítő műanyag, vagy fém? hálóval. Így már tuttira nem eshet baja a ráragasztott szépséges lapoknak, gondoltam. De tévedtem. Baja esett. Valahányszor leejtettem egy poharat, biciklit, vagy csavarhúzót, a padlólap zománca megsérült. Így most kisebb-nagyobb sebesülésekkel, de még mindig gyönyörű. Selymesen fénylik, még a sok darabon végigfutó hajszálrepedés ellenére is.

Felhívtam a szomszéd telek építésvezetőjét. Feljött, hümmögött, és megígérte, hogy összeköt a biztosítójukkal. Várom.

Fikázás angolul

Végre megérkeztem az angoltanulásnak abba a fázisába - el sem hiszem, hogy megértem -ahol már zamata kezd lenni a szavaknak. Az imént tanultam például a fikázás kifejezést angolul. Le tudom fordítani az emlékezetes orrát túró lányt ábrázoló ARC plakát felhívást: Turning your nose up is easy. Creating something is difficult. Fikázni könnyű, alkotni nehéz.

Tokhaltojás-pakolás

Erdei hiperhotelben budapesti yuppik taposnak hatalmas ökológiai lábnyomukkal a Börzsöny szívébe. Ők az én célcsoportom. Fiatal-középkorú környezettudatos - hogy ezt az útálatos szót is használjam -, felsőfokú végzettséggel és átlag feletti keresettel rendelkező pasik és csajok. Akik mivel szeretik a természetet, megfogadják a szobákban elhelyezett jótanácsot, és békén hagyják a nem használt törölközőket. Ezzel mosószert, munkát, és vizet takarítanak meg.

De azért szívesen lemennek a wellness-lótusz-fittness részlegbe, hogy feltetessék arcukra, mellükre vagy fenekükre a varázslatos feszesítő hatással bíró kaviár-pakolást, amelyet a hotel tájékoztatójában mókásan tokhal tojásnak titulálnak, nyilván mert az ikra szó épp nem jutott a fordító eszébe. Szegény tokhal. Kihalóban van, de hiába ikrázik szorgalmasan, ha ikrái szarkalábakba ágyazódva végzik, környezettudatos HR-es, marketinges, kommunikációs libák szemgödrében, vagy fenekén.