A brit társadalom betegségei erősen kiütköznek a gyerekeiken is. Azon kívül, hogy többnyire a legnagyobb jóindulattal sem lehetne szépnek nevezni őket, elképesztően idióták is.
Nem tehetnek róla, csak áldozatai a rendszernek - és sajánlom is őket - mégis ijesztő viselkedésformákat produkálnak. Olyat, hogy az embernek viszket a tenyere, hogy lekeverjen nekik egy akkora fülest, hogy csöngjön tőle a fülük egy hétig.
Henrik, a Termtud. Múzeumban dolgozó barátom mesélte, hogy az ajándékboltban gyakran előfordul, hogy a gyerekek olyan kezelhetetlen hisztériás rohamot kapnak, ha nem veszik meg nekik a százezredik kínai műanyag dinoszauruszt, hogy van, hogy a biztonsági őröknek kell lefogni és kivezetni őket.
A tévében van is egy erre épülő valóságshow, a Supernanny, aminek egyetlen részétől is kisebbfajta sokkot kaptam.
A Supernanny egy stílusos kiskosztümökbe bújtatott - sötétkékbe, vagy sötétlilába mint megbízható bástya - modern Mary Poppins, aki a kiskosztümjeivel és a sminkesével együtt beköltözik azokhoz a családokhoz, akik nem bírnak a pokolfajzat gyerekeikkel, és a kamerák előtt elmagyarázza, megtanítja nekik a gyereknevelés alapvetéseit, mint például azt, hogy gyerekeknek szabályokra, büntetésre, dícséretre, feladatokra, következetességre, következményekre, együtt töltött időre, és kimutatott szeretetre van szükségük.
Szóval Supernanny becsönget a házba, ahol az ötéves gyerek épp a hároméves testvérét gyepálja kegyetlenül, a tízéves az anyját veri, teljes lendülettel és könyörtelen durvasággal, anya védi magát, sikít, gyerek ököllel üti, mert nem kapott meg valamit, ami akart, apa éppen hazaér, ledobja a táskáját a fotelba, és leül az asztalhoz. Szó nélkül, látszatra közömbösen szemléli a mindennapos családi csetepatét.
Jön Supernanny, aki belejenti, hogy mostantól minden mésképp lesz, tetszik nem tetszik. Hetekig a családdal él az egész stáb. Ha a gyerek üvölt, Supernanny ott terem, és megmondja az anyjának vagy az apjának, hogy mit csináljon vele: állítsa sarokba, guggoljon le hozzá, és magyarázza el neki hogy ez nem elfogadható viselkedés, zárja el az X-boxát egy hétre stb.
A műsor maga, bevallom, lebilincselő, mert ahogy a valóságshowknál lenni szokott, alig hiszed el, hog ilyen létezik. Hogy egy értelmiségi apa annyira fáradt vagy közömbös legyen, hogy szó nélkül végignézi ahogy a tízéves, chipsektől bazi nagyra nőtt fia veri az anyját, vagy mérgében beveri a vitrin üvegét, esetleg fojtogatja a kishúgát! Elképesztő!
Ezek a gyerekek erőszakosak, nagyon-nagyon durvák, és szinte könyörtelenek, mert gyerekként nincsenek tisztában azzal, hogy a tetteiknek igenis lehetnek súlyos következményei.
Az pedig, hogy egy értelmiségi szülőpárnak meg kelljen tanítani olyan dolgokat, amelyekről azt gondolnád, hogy ösztönösen tudniuk kellene, az szinte hihetetlen.
És akkor még nem is gondoltunk bele abba, hogy micsoda cizellált földi pokol lehet a szülők párkapcsolata is, egy ilyen családban! Pl. hogyan tekinthet férfiként a férjére az a nő, akinek a férje elnézi, hogy a gyerek megveri őt?
Húúú! Borzongató, mint annyi minden más is itt, Angliában. Nem értem, mitől őrülnek meg az emberek egy olyan világban, ahol igazán jó dolguk lehetne. Megvan mindenük. A fizetésüket nem viszi el az adó, a rendőr udvarias, a vonaton a kaller pedig köszön és mosolyogva jó északát kíván, ha kései járattal utazol haza...
Mégis, mintha lappangó őrület hullámzana a jólét és az udvariasság köntöse alatt.
