Lecsó

Pár napja Henriknél, a termtud. múzeumban dolgozó barátomnál vacsoráztam. Lecsót főztünk, és leöblítettük egy üveg dél-afrikai borral, amit a lakása melletti töröknél szereztünk.

Remek volt. Füstös hangulatú kocsmákba illő jazzt hallgattunk, és kis híján felpattintottuk az ereinket, azon szomorkodva, hogy ilyen nyüzsgő metropolisban, mint London, a tízmillióból, kb. 9.900.000 magányos, depressziós, unatkozó, elégedetlen ember él. Kallódó fiatalok, akik isznak, lövik magukat, vagy idióta dolgokat tesznek a "barátaik" kedvéért. Középkorúak, akik güriznek látástól vakulásig, hogy még többet fogyaszthassanak, és magukra maradt idősek, akiknek a halálát hetekkel később, a szag miatt észlelik csupán a szomszédok.

Szétcincáltuk, és kielemeztük a jelenséget, és elégedetten állapítottuk meg, hogy nekünk ugyan nincs Blackberry-nk, Audink, de még egy Brompton biciklink sem, mégis mennyivel jobb nekünk.

Henrik egyébként szociológus, most csupán átmenetileg dolgozik dinoszauruszporolóként. Mindig örömmel veti magát a társadalmi-szociológiai problémák elemzésébe néhány pohár bor után. Én pedig ki vagyok éhezve az olyan társaságra, akivel lehet a felszínes dolgokon kívül másról is beszélni. Úgyhogy remekül szórakoztunk.