Wimbledoni mozikaland

Moziba vittem a hatéves kissrácot, Olivért vasárnap. Az anyja óvatlanul megígérte neki a kalandot amiért jó kisfiú volt, és segített. Reméltük hogy elfelejti másnapra, de nem! Korán reggel izgatottan ébredt, és teljesen fel volt pörögve, hogy mikor indulhat a moziba. A gond csak az volt, hogy senki nem ért rá elvinni. Mit tehettem, persze felajánlottam, hogy OK, én elmegyek vele. Csahogy én még a mozizásnál egyszerűbb szituációkban is nehezen boldogulok itt.

Az első megpróbáltatás a vasútállomáson ért. Meg kellett találnom melyik vágányról megy az a hülye vonat Wimbledonba, miközben a kezemen csimpaszkodva a kiskölyök egyfolytában szövegelt, annyira izgatott volt, hogy micsoda kaland vár rá. Vonatra fel, Wimbledonban le. Aztán ki kellett jutnom vele valahogy az állomásról.

A kiléptetőkapuknál hozzá kell érinteni az elektronikus pénztárcádra töltött jegyet vagy bérletet az érzékelőhöz, akkor kinyílik a kapu és kienged. Ilyen kisgyereknek viszont nem kell jegy, ezért vele csak a gyerekeseknek fenntartott szélesebb kapun lehet kimenni. Nem találtam a kaput. Fél óráig rángattam ide-oda, mögöttem sor, mindenhonnan vissza kellett fordulnunk. Halál ciki volt.

A következő akadály a mozijegy megszerzése. Előre neten lehet megvenni. A helyszínen csak bemutatod a bankkártyát, kiadják a jegyet + a 3D-hez szükséges szemüveget. Nem találtam a pénztárt, mert 20 perccel az előadás kezdete előtt még nem volt nyitva, a leengedett rácsok mögött pedig nem látszott, hogy hol van. Rohangáltam a pattogatott kukoricástól a szemüvegosztóig, hogy hol kapom meg a jegyet.

Utána rossz moziterembe mentünk, mert ami ki volt írva, abban öt perccel a kezdés előtt még nem ült senki, tök üres volt, gondoltam rossz a kiírás. Bementem a mellette lévőbe, ahol valami filmbemutató volt, és elég furcsán néztek rám, ahogy beléptem a még mindig izgatottan szövegelő gyerekkel.

Később persze rájöttem miért késtek a nézők. A film előtt nem 5-10 perc, hanem fél óra reklám van. Ezt a helyiek már rutinosan kihagyják. Én véginézettem Olivérrel. És a tetejébe a végén még el is bőgtem magam, amikor a a Toy Story hőseit elajándékozta a gazdája, mert már felnőtt, és nem kellettek neki ezek a dedós játékok. Szegény játékok.

Még jó hogy rajtam volt az a hatalmas, röhejes 3 D szemüveg...