A születésnapomon felhívott régi barátom-tanárom, aki ma már sokszoros - szerintem maga sem tudja pontosan hányszoros - nagyapa, és akinek ennélfogva egyébként a gyerekeivel vagyok egykorú, és ők az én valódi cimboráim.
Valahogy azonban a gyerekkori tanár-diák kapcsolatból éveket, vagy most már azt mondhatom évtizedeket átívelő laza baráti kapcsolat lett. Én egykor kamaszként jártam az általa vezetett madarásztáborba, ahol sokkal többet tanultunk annál, hogy melyik madár melyik, és honnan lehet őket felismerni.
Aggteleken, a Bükkben, vagy a Bakony susogó rengetegében éltünk nyaranként a kalauzolásával. Töbrök mélyén, erdőn-mezőn, fennsíkokon, völgyekben barangoltunk. Jéghideg patakban fürödtünk, illetve inkább nem fürödtünk, forrásról hordtuk műanyag marmonkannákban a vizet, esténként pedig begyalogoltunk a legközelebbi falu kocsmájába, és ittunk korunkat meghazudtoló módon, keményen. Nem a részegség, hanem sokkal inkább a társaság, a felszabadult, kreatív, világmegváltó hangulat kedvéért. Hazafelé Doors számokat, Bizottságot és Hobót énekeltünk. Meg mindenféle nótát, magyart, olaszt, franciát, ami eszünkbe jutott, vagy legalább egyikünk ismerte annyira, hogy megtanítsa rá vagy maga után vonja a többieket.
Vadócokként éltünk. Néhány hét alatt kócos-nemezes lett a hajunk, és koszos a kínai tornacipőnk. De olyan élményeket és tudást szereztünk, amely máig elkísér. Volt hogy barlang szájánál, víznyelő mélyén éjszakáztunk, pokrócokba csavarodva. Izgatottan sutyorogtunk a sötétben, szájról-szájra járt közöttünk a sörösüveg. Együtt lélegeztünk az erdővel, mélyen beszívtuk a barlang hűvös levegőjét, és vártuk, hogy egy denevér felháborodott ultrahang csicsergése jelezze, fogott valamit a hálónk. Ilyenkor felpattantunk. Laposelemes zseblámpáink fényénél óvatosan kiszabadítottuk a zsákmányt a hálóból, és puha vászonzsákba tettük, amíg néhány példány össze nem gyűlt. Utána rohantunk velük vissza a táborba, ahol meghatároztuk, felírtuk adataikat, a felkarjukra számmal ellátott apró gyűrűt helyeztünk, majd szabadon engedtük őket. Mámorító élmény volt igazi "vadállatokhoz" hozzáérni.
Sokat tanultunk közben fákról, füvekről, madarakról, állatokról, és a természet törvényeiről. Megtanultuk, hogy ne táborozzunk a mező közepén, mert ott mindig sokkal hidegebb van, mint a fák közelében. Megtanultuk, hogy a töbrök mélyén néha még augusztusban is jéghártyás lesz az ottfelejtett víz. Tudtuk, hogy hogyan verjünk sátrat pár perc alatt, és hogy érjük el, hogy a legnagyobb viharban se folyjon be hozzánk a víz.
Megesett, hogy Aggteleken olyan heves zivatar kerekedett felettünk, hogy a tomboló szélben, villámlásban és zuhogó esőben a hatalmas, közösségi helységnek, konyhának és raktárnak használt katonai sátrak minden rúdjához két-három gyereket - minket - kellett állítani, hogy kapaszkodjanak bele, nehogy elvigye a fejünk fölül a vihar a hajlékot. Elementáris, félelmetes és egy gyereknek roppant izgalmas élmény volt. Azóta is halálosan szeretem a sátorból hallgatni a vihart, az eső kopogását, persze csak akkor, ha még van száraz ruhám, és nem nyomja el saját fogaim vacogása.
Szóval ez az egykori táborvezetőm-tanárom hívott fel, akivel a kiskamaszként kialakult ismeretségünk túlélte az életünk és főleg az én személyiségem változását, alakulását.
Vicces dolog, hogy épp velem maradt fenn a kapcsolata ennyi éven át. Annak idején ő a hamvas, bögyös-faros, fiatal lányok társaságát kedvelte. Régimódi udvarlásán és bókjain vidáman kuncogtunk a gimnazista barátnőimmel. Én nem tartoztam ilyen szempontból a célcsoportjába, mert vékony voltam, mint egy ropi, a bókokon pedig átláttam és kicsit irigy, gúnyos-cinkos szemvillantással jeleztem, hogy látom amit látok, és mókásnak is tartom.
Mindig elkalandozom. Szóval felhívott, és vezetés közben elszavalta nekem a Szeptember végén első versszakát saját, nekem szóló átköltésben. Nevettem, ő pedig örült, hogy örömet okozott vele. Megmelengette a szívem, és felvidította az egész estém. Olyan jólesett ez a mókás-kedves gesztus, hogy órákig nem tudtam elaludni az örömtől.
Máskülönben nem vagyok Petőfi nagy rajongója, bár érzem amit érzett az Alföld tengersík vidékin vidáman szekerező, vad széllel kapcsolatban, de a
Szeptember végén első versszaka szerintem is remekmű.
A folytatása viszont kiábrándító. Még jó, hogy csak az elejét jegyeztem meg és dédelgettem magamban annyi éven át. Most kíváncsiságból elővettem, elolvastam, és rájöttem, hogy Petőfi egy önző majom volt, aki azt akarta, hogy a szerelme ne lehessen boldog nélküle. Inkább élete végéig zokogjon a sírjára borulva, ha netán ő előbb halna meg.
Szörnyűűű.
