Divatos pasasok 2

Régen megígértem, hogy befejezem a londoni divatos pasasok bemutatását. Hát íme, itt vannak a többiek. Szeretettel Áginak.

Ő itt Paul Anthony, 31 éves, brand menedzser.
Azt mondja szerencsésnek tartja magát amiért van benne egy kis francia vér, és valószínűleg ez az oka annak, hogy az átlangnál kicsit fogékonyabb a divatra. Szereti keverni a vintage holmikat az újakkal, hisz ez nagyon cool. A zakója pont olyan, mintha nagypapám munkás köpenye lenne elvágva. Még megvan. Talán viselni is fogom, ha ez ennyire cool.





Ő Ross, 34 éves szabó, és stylist. Tanácsa magvas, és megszívlelendő. Légy önmagad, ne kövesd a divatot, viseld azt ami jól áll, és amiben te magad jól érzed magad.









És végül Matthew, 23 éves márkabolond píáros. Szereti a dizájner holmikat, és a nagy divatmárkákat, szerinte remek külsőt ölthet az ember, ha vegyíti a méregdrága befutott tervezők ruháit az új, még ismeretlen, leendő divatdiktátorokéval.

A korábbi versenyzők itt.

Műköröm Akadémia

A József utca elején van egy Műköröm Akadémia. Századfordulós régi ház aljában, a kapu felett futó félnyreklámmal, miszerint itt kaphatók a világbajnok műköröm-építő kellékek és kiegészítők. Időnként hatalmas plakátok is megjelennek a kirakatban, ijesztő, hegyes, flitterektől csillogó ragadozó karmokról. Brrrr.

Reggelenként, ha villamossal megyek, gyakran látom az akadémikusokat is, amint kis csoportban beszélgetnek, cigiznek az iskola előtt. Többségében fiatal, 17-25 éves lányok, néhány harmincas, életén változtatni kívánó asszisztenssel és unatkozó családanyával kiegészítve. Olcsó tűsarkú cipőjükben és cicanadrágjukban csivitelnek, és nevetgélnek az utcasarkon. Furcsamód mégis jó rájuk pillantani. Attilával gyakran viccelődünk azon, hogy könnyen lehet, ezek az akadémikusok több örömet okoznak a világnak, mint az MTA tagjai.

Piruló őzláb piruló bundában

Piruló őzlábgombát és bimbós pöffeteget szedtünk a közeli erdőben. Sosem készítettem korábban, de most kipróbáltam, mert rákattantam az őszi gombákra.

Remek lett! Az őzláb kalapokat megmártottam egy pár másodpercre forrásban lévő sós vízben, majd paníroztam, és szép aranybarnára sütöttem.

A bimbós pöffeteget meg kell hámozni - könnyen lejön a külső burka - és ami marad, az pont úgy néz ki, mint az apró fehér mozarellagolyócskák. Ez is finom bundában sütve, bár annyira semleges íze van, hogy elbírt volna előtte még egy kis fűszert, vagy legalább sót.

Dugó grillezte, majd megkérdem tőle, hogy úgy milyen lett.

Dió és Mák a két bejgli

Tegnap gombászni mentünk régi cimborákkal a közeli erdőbe.

Reggel a benzinkútnál Lennon barátom még beugrott a shopba egy gyógysörért, amellyel a tegnapi pálinka kóstolást próbálta gyógykezelni.

Amíg bent járt, Dugó kutyái, Dió és Mák, odakakáltak a benzinkút kicsiny parkjának pázsitjára, amit rövid tanakodás után elvitettünk vele a benzinkút veszélyes hulladék tárolójába.

A két irtózatosan izgága bigli, vagy bejgli, egyébként két lobogó fülű nyulász kopó, azaz beagle, akikkel osztoznom kellett a hátsó ülésen. Diócska, piknikus alkatával hasonlít a gazdájára, Dugóra. Hogy jobban kilásson az ablakon, folyton az ölembe mászott mind a tizenöt kilójával, beletaposva időnként a gyomromba. Csak ma vettem észre, hogy a combom tele lett kékeszöld foltokkal, amiket Dió tappacsai okoztak. Alig vártam, hogy megérkezzünk.

Kiszálltunk az erdőszélen, és karunkon kosárkával elindultunk gombát szedni. Én sajnos kosár helyett a bejgliket nyertem meg, akiknek egyenként két 6 méteres behúzható póráza van. Amint szimatot kaptak, onnantól nem láttak és nem hallottak, eszement módjára nekiindultak, engem pedig húztak, vontattak maguk után az erdőben.

A bejglik meglepően erősek ahhoz képest, hogy nem nagy termetű kutyák. A hosszú pórázzal hol jobbról, hol balról csavarodtunk fel a fákra, beakadtunk a galagonyabokorba, kökénybe, rózsába, de végül mindent letarolva tovább rohantunk. Őzeket zavartunk fel, és pockokat vadásztunk a tisztások magas füvében.

Időnként elsuhantunk egy kecses, kis termetű, halvány orgonalila virág, a homoki kikerics mellett, ami a pusztai erdők fokozottan védett, ritka növénye. Szerettem volna jobban megnézni, például azt, hogy a bibeszál egyenes-e vagy vastagodó - ami fontos határozóbélyeg - de a két idióta kutyával szó sem lehetett ilyesmiről.

Alig tudtam őket végül megállásra kényszeríteni. Mire Dugóék beértek minket, már szép őzlábkalapok, és apró pöffeteggombák voltak a kosaraikban.

Mindjárt megmutatom, mit csináltam belőlük, de az már egy másik történet.

Boszorkánygyűrű

A gombák, és különösen a mezei szegfűgombák előszeretettel nőnek szabályos körökben, ezért is hívják angolul fairy ring mushroom-nak.

A korosabb körök akár 10 méter átmérőjűek és 100 évesek is lehetnek. Persze nem minden évben, és az évnek nem minden szakában láthatók. Vannak időszakok, amikor a boszorkánykörök vagy tündérgyűrűk észrevételnül pihennek a föld alatt, hogy aztán egy kellemes, langyos esős napon varázsütésre, apró fehér gombákat hajtsanak.

Mivel a körök a természet formáihoz képest túlontúl szabályosak, létrejöttüket sok-sok legenda övezi. Nálunk a néphit szerint ezek a körök a boszorkányokéi, ebben táncolnak éjszakánként, amikor nem nézünk oda. Angliában és Skóciában tündérek és pajkos koboldok teszik ugyanezt, a németeknél a varázslók, Tirolban sárkányok csinálták, a hollandoknál az ördög tette le itt vajköpülő felszerelését, onnan a fehér karika.

Arra nézvést is számtalan történet létezik, hogy milyen következményekkel jár az, ha az óvatlan vándor belelép egy borszorkánygyűrűbe. Előforulhat például, hogy nyomtalanul eltűnik, elveszíti fél szemét, fiatalon meghal, vagy kevésbé súlyos esetben csupán vad táncba kezd, amelyből csakis egy jóbarát szabadíthatja ki.

A valódi magyarázat a boszorkánykörökre igen prózai.
A gombafonalak sugárirányba nőnek tápanyagdús talajt keresve, a lehullott spórától kiindulva minden irányban, egyformán. A körök az évek múltán egyre nőnek, a felszín alatt pihenő gombafonalak, pedig, ha kedvez az időjárás, gombatesteket növesztenek és láthatóvá válik a szabályos kör.

Szegfűgomba a piacon

A hétvégén két liter szegfűgombát vettem a piacon. Régebben madarázás-bogarászás közben gyakran szedtünk ilyet a Péteri-tónál.

Amikor most szombaton megláttam, úgy megörültem neki, mint egy régi kedves ismerősnek. Egyből vettem két litert, egy családi szegfűgomba-pörköltre valót. Tudom, hogy ennek az illatos, fűszeres, ízletes gombának ezernyi fantáziadúsabb felhasználási módja van, de én az anyukám készítette pörkölttel is maradéktalanul meg vagyok elégedve. Sőt. Nem cserélném el semmilyen puccosabb fogásért. Mert a szegfűgomba pörkölt nemcsak finom, hanem szép is. Az apró, felfordult gombafejek sérteltenül úszkálnak a piros lében, és olyanok, mintha kicsi esernyők lennének, amiről csak egy miniatűr Misi Mókus hiányzik vidáman evezve.

Piaci felhozatal

A gombások asztala egyébként az utóbbi hetek szakadatlan esőzései miatt olyan volt, mint egy tarkabarka illatos terítő, különleges lényekkel telezsúfolva. Volt ott minden! Sárgadinnye nagyságú pöfeteggomba, aranyló sárga rókagomba-tölcsérek, lila pereszke, amiből egyszer Dugó barátom sütött nekem még Egerben, gyanús, sötétlila színű rántottát. Aztán volt fenyőtinórú és kicsi, hófehér, bibircsókos bimbós pöfeteg, meg vargánya frissen és szárítva az asztal alól. Beszereztem ebből is egy zacskóval, úgyhogy ha megkívánom majd az erdők és rétek illatát, vargánya-mártásos tésztát fogok főzni belőle.

Mér' nem írok?

Gondolkodtam miért nem írok itthon. Elvesztettem a kedvem, vagy az íráskészségemet? Vagy itthon nem történik semmi érdekes? Dehogynem. Nincs időm? Ott sem volt, gyakran éjfélkor-egykor írtam, ami itthoni idő szerint éjjel egy-két óra, és reggel hatkor kelnem kellett, mégis írtam.

Nem tudom mi lehet a baj.
Itthon talán jobban kimerülök a munkában szellemileg. Sokkal fárasztóbb, mint a tanulás. A sok diplomatikusan fogalmazott levél, unalmas, pontos emlékeztető, tucatszám készülő ajánlat, elviselhetetlenül unalmas értekezletek, rendezvénytervek, és kapcsolatápolás, udvarlás napestig. Ezer szál szövögetése, feladatdelegálás, sok-sok támogatás, hogy minimalizáljuk a cseszegetést - bár sok esetben egyszerűbb és gyorsabb lenne az ilyen munkatársak lecserélése - , számonkérés, és a tetejébe a gyakornokok tanítgatása így együtt elszívja minden alkotó erőmet.

Nem röpít az adrenalin, az inspiráció, London párás levegője, vagy nem tudom mi tette, hogy írtam, írtam fáradhatatlanul.

A múlt héten ilyenkor...

A múlt héten ilyenkor még angolórán ültem. Kicsit spiccesen, mert a közelgő búcsú feletti bánatomat egy Trafalgar-tér lépcsőjén elfogyasztott ciderrel próbáltam iskolába menet orvosolni.

Csakhogy a cider nem segített. Finomnak finom volt ugyan, de még a szokásosnál is érzelgősebbé tett, így aztán, ha már amúgy is kétpercenként kimentem pisilni, hát sírtam is kicsit a mosdó magányában. Fél guriga WC papírba tellet, mire vissza tudtam menni az órára.

Hiányzik Andy. Illetve azt hiszem inkább a diák lét, amit az ő személyéhez kötöttem. Hiányzik, hogy ne legyen más gondom, csak hogy figyeljek, és szivacsként szívjam magamba egy nálam okosabb ember tudását és gondolatait.

Olyan szívesen tanulnék még, iskolai keretek között is, ha lenne rá pénzem és energiám.

Villogó szemű robot

Néhány apró érdekességet még szerettem volna feljegyezni a londoni időkből, aminek csak egy hete lett vége, de máris, mintha fényévekre lennék tőle. Fényévekre például a villogó szemű robottól, ami a Science Museum-ból érkezett, és ott lakott a gyerekszobában, ahol én is laktam. Minden este a frászt hozta rám, amikor a sötétben osontam a matracom felé, mert ha mozgást érzékelt, felvillantotta hideg kék robot-led szemét.

A vendéglátóim nyaralásának idején egyedül voltam vele a lakásban, és orvul zoknit húztam a fejére, hogy kiiktassam a villogást.

Újra itthon

Tegnap este megérkeztem Ferihegyre. Az idő pocsék, hideg, esős, és szeles. Amikor elindultam Londonból ragyogó napsütés kergette szét az első reggeli ködfoszlányokat. Persze előtte egész hónapban nem láttam napot. Fagyoskodtam, mert nem vittem meleg ruhát és ballonkabátot, csak spagettipántos trikót, földig érő pillekönnyű selyemruhát, és magas sarkú szandált, amelyek igen haszontalan holmiknak bizonyultak az átlagosan 16 fokos, szeles hidegben. De nem bánom. Anyuék azt mondták, hogy augusztusban itthon pokoli meleg volt, magas páratartalommal. Ez az az időjárás, amit én a legnehezebben viselek. Akkor már inkább megfagyok a szandálomban a reggeli tíz fokban.

Furcsa itthon lenni. Élvezem a kertben a bazsalikom illatát, az ételek ízét, az utolsó, ősz előtti rózsákat, azt hogy hullik a dió, és regeteg mogyoró termett a hatalmasra nőtt mogyoróbokron a kertben. Emlékszem, a tavalyi termést még szegény mamával tisztogattam. Amikor már nagyon beteg volt, még akkor is szívesen csinálta az egyszerű, ismétlődő mozdulatokkal járó munkákat, mint amilyen a krumplipucolás,vagy a mogyoró külső burkának lehántása. Hiányzik nagyon.

Miért kell az embernek folyton búcsút mondania?

Mindig is túl érzelmes voltam a búcsúzkodáshoz. Sosem tudtam bizakodva, könnyű szívvel elköszönni senkitől. De most, hogy a múlt évben két, hozzám nagyon közel álló embertől is el kellett búcsúznom örökre, most még nehezebben viselem az ilyesmit.

Szóval szomorú vagyok. :-( Jó itthon, de valahogy mégis...

Mintha fényévekre lenne tőlem London, és az idő, amikor tornacipőben, és csíkos, sokzsebes nadrágban diákként ültem az órán, és rágtam a tollam végét a vonaton hazafelé esténként, hogy kiizadjak magamból néhány épkézláb mondatot házi feladatként.

Utso elotti nap az iskolaban

Ez az utolso elotti napom az iskolaban, es majdnem sirok. Annyira jo volt itt tanulni, visszaugrani kicsit az idoben, es elvezni, hogy nem rajtam van a felelosseg masokert, hanem a tanar az, aki mindent megtesz azert, hogy en fejlodjek es tanulhassak.

Szeretem, es elvezem a korulottem levo fiatalok tarsasagat, jaj, pedig olyan nagyon sokkal fiatalabbak mint en! De szeretek koztuk lenni. Feludito.

Magis, ami a legjobban szorongatja a torkom, az az, hogy bucsut kell mondanom Andynek akire valahogy ugy tekintunk mindannyian, mint a mesterunkre. Mint egy korabbi munkahelyemen a fonokomre, Tiborra. A MESTER, igy nagybetuvel az a tanar, fonok, vagy vezeto, akinek orom a tarsasagaban lenni, akitol orom tanulni, akit tisztelsz a tudasaert, es akitol megtiszteltetesnek erzed, ha rad szan valamennyit az idejebol.

Es nyilvan nem csak en erzek igy, mert a fiuk pl. neha viccesen ugy szolitjak, hogy Our Business Godfather.

Ritka, kegyelmi allapot ilyen emberrel talalkozni. Ilyen volt nekem az ujsagiroiskolaban Popper Peter, akivel mar soha tobbe nem talakozhatok, nem hallgathatom a szines, sodro ereju eloadasait, amelyeket ugy tartott, mintha csak leult volnav velunk szemben meselni egy kenyelmes karosszekbe. A mesei elsodortak, mint egy folyo. Nem gondoltal arra, hogy faradt vagy, hogy pisilni kell, hogy mikor lesz mar szunet. Egyszeruen csak elvezted, hogy itt ulhetsz vele szemben, es hallgathatod.

Hat ilyen tanar Andy is. Es ilyen volt nekem Tibor, a miniszteriumban. Es ilyen volt Pocs Tamas, az idos, hofeher mikulas-szakallu novenyfoldrajz tanarom a foiskolan, es ilyen egy kicsit Istvan is, a Nepszabinal. Csakhogy veluk mindig megvolt az a persze tobbnyire hamis illuzio, hogy barmikor osszefuthatunk, barmikor beulhetek az orajara, lehet meg lehetosegem tanulni tole, es ha akarom, barmikor elvezhetem a tarsasagat.

Valojaban persze nem igy van, de a lehetoseg egy kicsit megvigasztalt.

Andy eseteben azonban meg az illuzio is halvany, hogy egyszer majd ha Pestre jon, akkor talalkozhatunk, megmutathatom neki a nyolcadik kerulet szamomra oly kedves apro kincseit, diszeit, elmehetek vele enni az Apacukaba, es meghivhatom egy sorre az ujsagiro csop.tarsaim tarsasagaba, hogy meseljen. Meseljen az Ikarusz matchboxokrol, meseljen a kalandjairol, meseljen a Szabad Europa radios tudositasairol... Mi pedig csak ulhessunk, es hallgathassuk a torteneteit.

Tudom, nagyobb az eselye annak, hogy soha tobbe nem latom. Ahogy a most itt a kanapen ulo sracokat, lanyokat sem. Meg ezt a helyes kis olaszt, Fabriciot sem. Aki baromi jo pasi, csak sajnos huszeves.

Leánybúcsú

Péntekenként mindennapos jelent ez az állomásokon, és az utcákon. Százkilós brit leányok - kb. olyan termettel, mint Esze Tamás ökrösei - aprócska szoknyákba gyömöszölik magukat, rikító színekkel, pénisz alakú hajcsattal, esetleg óriási angyalka, vagy pillangó szárnyakkal.

Hát nem tudom... Ha én lennék a vőlegény, és meglátnám így leendő hitvesemet, valszeg a térképről is leszaladnék ijedtemben.

Lábak a metróból

A szandi az anyuka, a csizma a tinédzser lánya. Fentebb mindkettőn fekete cicanadrág pólóval, ha valakit esetleg a folytatás is érdekel.

Ha a britek öltözködését kellene jellemeznem, ezt a képet mutatnám fel elsőnek. Nem tudom miért van az, hogy egyesek prémszegélyű kapucnis kabátban, mások spagettipántos pólóban flangálnak, sőt a személyes öltözködésükben is vegyítik ezt a kettősséget, mondjuk bumfordi, a képen látható csizmát viselnek, ujjatlan trikóval.

Elismerem, hogy az időjárás szinte elviselhetetlenül változékony. Ha reggel még süt a nap, korántsem biztos, hogy egy óra múlva nem lesz vízsintesen szitáló, hajadat, ruhádat összenyálazó eső, ami beeszi magát a legmelegebb ruhád alá is, és a nyirkos holmikban úgy érzed menten megfagysz. De ha az utcáról lemégy a metróba mindjárt 20 fok van, langyos, már-már főn-szerű széllel. Ennek a nehézségeit én is tapasztalom. Most pl. lefagy a lábam a magas sarkú szandálomban. Na de ettől még nem fogok a szandálhoz usánkát ölteni!

Fiú cicanadrág vs. cicafiú nadrág

Most mondja valaki azt, hogy ezek normálisak. A lány is borzasztó, de a fiú - a félreértések elkerülése végett, a jobb oldali - számomra egy esztétikai merénylet. Még ha eltekintenénk is attól, hogy ezek a ruhadarok nem tetszenek, akkor is! Hogy lehet egy, még az enyémnél is görbébb lábszárra, passzentos cicanadrágot húzni!?