Újra itthon

Tegnap este megérkeztem Ferihegyre. Az idő pocsék, hideg, esős, és szeles. Amikor elindultam Londonból ragyogó napsütés kergette szét az első reggeli ködfoszlányokat. Persze előtte egész hónapban nem láttam napot. Fagyoskodtam, mert nem vittem meleg ruhát és ballonkabátot, csak spagettipántos trikót, földig érő pillekönnyű selyemruhát, és magas sarkú szandált, amelyek igen haszontalan holmiknak bizonyultak az átlagosan 16 fokos, szeles hidegben. De nem bánom. Anyuék azt mondták, hogy augusztusban itthon pokoli meleg volt, magas páratartalommal. Ez az az időjárás, amit én a legnehezebben viselek. Akkor már inkább megfagyok a szandálomban a reggeli tíz fokban.

Furcsa itthon lenni. Élvezem a kertben a bazsalikom illatát, az ételek ízét, az utolsó, ősz előtti rózsákat, azt hogy hullik a dió, és regeteg mogyoró termett a hatalmasra nőtt mogyoróbokron a kertben. Emlékszem, a tavalyi termést még szegény mamával tisztogattam. Amikor már nagyon beteg volt, még akkor is szívesen csinálta az egyszerű, ismétlődő mozdulatokkal járó munkákat, mint amilyen a krumplipucolás,vagy a mogyoró külső burkának lehántása. Hiányzik nagyon.

Miért kell az embernek folyton búcsút mondania?

Mindig is túl érzelmes voltam a búcsúzkodáshoz. Sosem tudtam bizakodva, könnyű szívvel elköszönni senkitől. De most, hogy a múlt évben két, hozzám nagyon közel álló embertől is el kellett búcsúznom örökre, most még nehezebben viselem az ilyesmit.

Szóval szomorú vagyok. :-( Jó itthon, de valahogy mégis...

Mintha fényévekre lenne tőlem London, és az idő, amikor tornacipőben, és csíkos, sokzsebes nadrágban diákként ültem az órán, és rágtam a tollam végét a vonaton hazafelé esténként, hogy kiizadjak magamból néhány épkézláb mondatot házi feladatként.