Esik a hóóóóó!

Éljen, éljen, éljen! Az erkélyem korlátján vastag, vizes hótakaró. Kiszaladtam pizsamában, mezítláb, hogy belenyomhassam a tenyerem. Nyomtam, és nyomban léptem is vissza, mert odakint szörnyen hideg volt, és fagyos szél tépte a fákat az utcában, ami közvetlenül az ágymelegből kilépve még kellemetlenebb.

De a hónak örülök. Körbeugráltam a lakást, aztán fent folytattam a kanapén, mert az jól rugózik. Hurrrá! Hamarosan újjáélesztem Jenőt.

I life style, az igazi neonomád

Az igazi neonomád, akinek nem csak irodája, munkahelye, asztala nincsen, de lakása, bútorai, és fürdőkádja sem. Már régen meg akartam írni ezt a londoni időkből, de nehezen vágtam bele, mert még mostanra sem tudtam megemészteni a témát.

London tele van fiatalokkal, akik az igazi helyett egy on-line világban élnek. Nem, nem csak úgy, mint itthon a hülyegyerekek, és az unalmas házasságukból a számítógépes játékokba menekülő férjek. Nem csak részlegesen, hanem egészen.

Van még emésztésük, és fizikai létük, de nincsenek tárgyaik, nincs albérletük, nincs tévéjük, nincs könyvespolcuk, nincs konyhájuk, nincsenek elrakott és néha leporolt gyerekkori játékaik, ajándékba kapott tárgyaik. Az olvasmányaik, a kalandjaik, a cédéik, a filmjeik, a munkájukkal kapcsolatos dokumentumaik, a számláik, a leveleik, a vérképük, az edzéstervük, és a barátaik címei mind-mind a virtuális térben vannak, és ők a laptopon, iPad-en és iPhone-on keresztül érik el mindezt.

A fenti képen látható csajszi Hermoine Way. 25 éves, van egy saját cége, és a város szívében, a Covent Gardenben egy bérelt lakása. Az albérlettől még nem, de a felesleges, csupán a helyet foglaló kacatnak minősített könyveitől már megszabadult. Tévéje nincs három éve, ehelyett a neten tévézik. Három alkalmazottjának nem bérel irodát. Minek? Találkozni bárhol tudunk -mondta. Az interneten pedig az összes anyagunk elérhető.

A ruháimon kívül minden amire szükségem van, az egy iPhone, egy iPad, és egy MacBook. Nyilván Hermoine-t nem zavarja a tény, hogy az iPad-eken sok kis kínai gyerekmunkás lelke szárad, de ez más téma. A csaj úgy véli, az online élete sokkal érdekesebb a valóságosnál, ezért elismeri, hogy kicsit ideges lesz, ha mondjuk fél óráig nem jut hozzá gyors WIFI-hez.

Másik remek interjúalanyunk a 30 éves Paul Carr,író, aki nemrégiben eladta London külvárosában lévő lakását, és azóta szállodákban él, egy kézipoggyásznyi holmival és az elektronikus kütyüjeivel. Most épp San Franciscóban van egy ideje. Korábban már kipróbálta ezt a szerinte mérhetetlen szabadságot, arra az időre csak bérbe adta a lakását, majd úgy döntött, hogy neki bejön ez a fíling. Megszabadult a törlesztőrészletektől, közös költségtől, villanyszámlától, és a megmaradó pénzből rohadt jó szállodákban lakik, ahonnan ha kell, öt perc alatt összepakol és továbbáll. Van egy bérelt raktárhelyiség, ahová elrakott néhány cuccot a volt lakásából, és egy cipősdoboznyi kedves tárgy, amit a szüleinél tárol, az eddigi életéből. De ennyi. Azt mondja nincs szüksége semmire. Nem akar birtokolni semmit. Szabad akar lenni a birtoklás terhei nélkül.

Hát nem tudom... Ez a mérhetetlen szabadság és gyökértelenség szerintem nagyobb teher, mint a birtoklás, és az azzal járó felelősség.

Lehet, hogy csak rugalmatlan és menthetetlenül konzervatív vagyok, de én el nem tudnám képzelni, hogy önként kidobjam a könyveimet. Mondjuk a Szélike királykisasszonyt, amit mesemondó versenyen nyertem az iskolában, vagy a Mondák könyvét, amit a szerelmemtől kaptam, gyönyörűen lepréselt bársonyos szirmú rózsával a belsejében. A benne lévő szavakat el tudnám olvasni iPad-en, de azt, hogy milyen érzés ezeket kézbe venni, végigsimítani rajtuk, vagy beszívni a megsárgult lapok illatát, sosem kapnám vissza.

Arról nem is beszélve, hogy ha még otthonom sem lenne,akkor nem lenne konyhám sem, ahol sütiket süthetek, és meghívhatom rá a barátaimat, és nem lenne erkélyem sem, és kertem sem, ahová virágot ültethetek, meg paprikapalántát, hogy garantáljam a fűszereim csípősségét.

Az iLife style egy olyan életstílus, amit nyilván megszoknék és ki tudnám használni az előnyeit, ha rá lennék kényszerítve, de mindig fájna a szívem a valóságos tárgyak, a beléjük zárt emlékek, gondolatok, illatok után. Ez számomra olyan gyökértelenség, mintha egy mentális menekülttáborban kellene élnem.

Gellért szálló

Konferencián voltam a Gellért szállóban. Azt hiszem életemben először léptem be libériás inasok övezte szállodába. Nem kis csalódás volt.

Az egyébként csodaszép épületet mintha személyzettel együtt ittfelejtették volna a hetvenes-nyolcvanas évekből.

Belengi az igénytelen, kicsit szakadt-otthonos fíling.

A hallban barna, tűzött támlájú, öblös, műbőr párttitkár fotelek. Műanyag sarokvédővel ellátott dohányzóasztalok, amelyek egyikéről sajnos így is letörött egy darabka.

A mosdóban metlaki hangulatú csempe, a WC pedig még a Rákóczi téri Csigában is különb. Vékony, piszkosfehér műanyag ülőke, olcsó, barna, vékony WC papír, amit hangosan nyekergő, nehezen forgó dobról lehet lefejteni.

De a legszebb, a Panoráma étterem sarkában, a hatalmas sötétítő függönyök árnyékában búslakodó, kiszáradt, száműzött cserepes virág, amelynek a földjébe még kunkorodó, fából készült díszítőelemeket is szúrtak valamikor.

Csíkok a járdán

Megszámoltam. 63 vizeletcsíkon kell átlépni a körúttól a házamig. Olyan, mint egy akadálypálya. Azt játszottam vele a múltkor, hogy lézercsíkok, amire nem szabad rálépni, mert elveszik egy életem, mint a számítógépes játékban. Jó móka.
Az foglalkoztat még, hogy vajon hány százaléka kutyáké, és mennyi a szomszédaimé? És hány százalékát lélegzem be reggelente a villamoshoz rohanva?

Megrepedt a padló

Megnyílt alattam a Föld. Na jó, ez azért túlzás, de az tény, hogy egy hajszálvékony repedés fut végig három méteren keresztül a méregdrága, hőn szeretett olasz Ascot padlólapomon, be a konyhabútor alá. Jaj, jaj! Ez fáj.

A padlólapot hónapokig kerestem, számoltam, majd hónapokig vártam rá. Amikor megérkezett, kiderült, hogy nem padlólap keménységű, hanem sokkal puhább, itthoni mérce szerint csak falborításra alkalmas, vékony, kerámiamázzal borított csempét kaptam.

Bántott a dolog, de mégis ragaszkodtam hozzá, annyira beleszerettem.

A betonozás egy rémálom volt. Baráti tanácsra könnyűbetont vetettem, amit valszeg nem megfelelő arányban kevertünk be vízzel és homokkal,így szanaszét repedezett. Fel kellett törni, és ki kellett dobni az egészet.

A második betonozási körbe már nem mertem beleszólni. Apu csinálta Lajos bácsival, a kőműves, szaki családi barátunkkal. Ekkor már az alap remek lett. Tiszta, sima, egyenletes, betonpadló, amit locsolgattam, itattam szorgalmasan minden este, heteken át. Benne futnak a vízvezetékek. A csövek felett erősítő műanyag, vagy fém? hálóval. Így már tuttira nem eshet baja a ráragasztott szépséges lapoknak, gondoltam. De tévedtem. Baja esett. Valahányszor leejtettem egy poharat, biciklit, vagy csavarhúzót, a padlólap zománca megsérült. Így most kisebb-nagyobb sebesülésekkel, de még mindig gyönyörű. Selymesen fénylik, még a sok darabon végigfutó hajszálrepedés ellenére is.

Felhívtam a szomszéd telek építésvezetőjét. Feljött, hümmögött, és megígérte, hogy összeköt a biztosítójukkal. Várom.

Fikázás angolul

Végre megérkeztem az angoltanulásnak abba a fázisába - el sem hiszem, hogy megértem -ahol már zamata kezd lenni a szavaknak. Az imént tanultam például a fikázás kifejezést angolul. Le tudom fordítani az emlékezetes orrát túró lányt ábrázoló ARC plakát felhívást: Turning your nose up is easy. Creating something is difficult. Fikázni könnyű, alkotni nehéz.

Tokhaltojás-pakolás

Erdei hiperhotelben budapesti yuppik taposnak hatalmas ökológiai lábnyomukkal a Börzsöny szívébe. Ők az én célcsoportom. Fiatal-középkorú környezettudatos - hogy ezt az útálatos szót is használjam -, felsőfokú végzettséggel és átlag feletti keresettel rendelkező pasik és csajok. Akik mivel szeretik a természetet, megfogadják a szobákban elhelyezett jótanácsot, és békén hagyják a nem használt törölközőket. Ezzel mosószert, munkát, és vizet takarítanak meg.

De azért szívesen lemennek a wellness-lótusz-fittness részlegbe, hogy feltetessék arcukra, mellükre vagy fenekükre a varázslatos feszesítő hatással bíró kaviár-pakolást, amelyet a hotel tájékoztatójában mókásan tokhal tojásnak titulálnak, nyilván mert az ikra szó épp nem jutott a fordító eszébe. Szegény tokhal. Kihalóban van, de hiába ikrázik szorgalmasan, ha ikrái szarkalábakba ágyazódva végzik, környezettudatos HR-es, marketinges, kommunikációs libák szemgödrében, vagy fenekén.

Ég az erdő

A múlt héten kirándulni voltunk a Börzsönyben. Lángolt az erdő. Olyan volt, mint egy impresszionista festmény. Az ég ragyogó kékje csak még jobban kiemelte a színeket: volt aranysárga, rozsdavörös, zöldessárga, okkersárga, citromsárga, napsárga, egri bazilika színű, azaz császársárga, és volt bordóval pettyezett, meg egészen piros. És voltak sötétlila, fanyar-édes szederbogyók, ehetetlen kökény, meg többé-kevésbé ehető csipkebogyó. És fodros-bodros tölgylevelek, mély tócsák az úton amelynek a tetején frissen hullott falevelek úszkáltak.

És volt enyhe szél is, ami néha megborzolta a bükkfákat, és sárgalevél-esőt pergetett a földre, mintha csak a kötélpadlásról szórták volna le.

És itt jövök én a képbe. Illetve megyek.

Jenő, az ablakon benéző hóember

Az erkélyemen mindig építek hóembert, ha van hozzá alapanyag. Még nem is volt lakásom, amikor már azt terveztem, hogy minden télen érkező vendégemmel majd egy szatyor havat hozatok fel, és hóembert építek belőle az erkélyemen.

A vendégeim szerencséjére, eddig esett elegendő. Íme fodros kabátú Jenő, az első Jenő kiadás.











Ez itt Jenőné, aki jóval nagyobb uránál, és haja is van, elszáradt növénydarabkákból.









Ez pedig itt legifjabb Jenő, tavalyról. Már várom a következő hóesést, mert Jenőt nem mentettem el a fagyasztóban. Pedig nagy volt a kísértés, hogy betegyem feldarabolva.

Zizegő levelek

Ősz van végre! Éljen, éljen, éljen! Szeretem a megszáradt diófalevelek zizegését söprögetés közben. Az illatáról nem is beszélve.

Csiga, Macska és a többi józsefvárosi jószág

Tegnap Edével és Atival csoda izgalmas eszmecserét folytattunk a Rákóczi téri Csigában a kalifátusokról, a magyar és török nyelv hasonló szavairól és ragozásáról, a perzsa mesékről, legendákról, az egyetemistákról, a tanításról, az egykori szíriai közös kalandokról, a narancssárga sivatagban ragyogó kék szalagként húzódó Eufráteszről és arról, hogy bírunk-e még unikumot inni a sörhöz. Ez utóbbit ki is próbáltuk. Nem bírunk.

Legközelebb az egy utcával odébb fekvő Macskába megyünk, mert a Csigában mindig rútul megittasodunk. Hátha a Macska hangulata nem ragadtat ilyen szörnyű keverékek fogyasztására.

Még nyílnak az őszi virágok

A születésnapomon felhívott régi barátom-tanárom, aki ma már sokszoros - szerintem maga sem tudja pontosan hányszoros - nagyapa, és akinek ennélfogva egyébként a gyerekeivel vagyok egykorú, és ők az én valódi cimboráim.

Valahogy azonban a gyerekkori tanár-diák kapcsolatból éveket, vagy most már azt mondhatom évtizedeket átívelő laza baráti kapcsolat lett. Én egykor kamaszként jártam az általa vezetett madarásztáborba, ahol sokkal többet tanultunk annál, hogy melyik madár melyik, és honnan lehet őket felismerni.

Aggteleken, a Bükkben, vagy a Bakony susogó rengetegében éltünk nyaranként a kalauzolásával. Töbrök mélyén, erdőn-mezőn, fennsíkokon, völgyekben barangoltunk. Jéghideg patakban fürödtünk, illetve inkább nem fürödtünk, forrásról hordtuk műanyag marmonkannákban a vizet, esténként pedig begyalogoltunk a legközelebbi falu kocsmájába, és ittunk korunkat meghazudtoló módon, keményen. Nem a részegség, hanem sokkal inkább a társaság, a felszabadult, kreatív, világmegváltó hangulat kedvéért. Hazafelé Doors számokat, Bizottságot és Hobót énekeltünk. Meg mindenféle nótát, magyart, olaszt, franciát, ami eszünkbe jutott, vagy legalább egyikünk ismerte annyira, hogy megtanítsa rá vagy maga után vonja a többieket.

Vadócokként éltünk. Néhány hét alatt kócos-nemezes lett a hajunk, és koszos a kínai tornacipőnk. De olyan élményeket és tudást szereztünk, amely máig elkísér. Volt hogy barlang szájánál, víznyelő mélyén éjszakáztunk, pokrócokba csavarodva. Izgatottan sutyorogtunk a sötétben, szájról-szájra járt közöttünk a sörösüveg. Együtt lélegeztünk az erdővel, mélyen beszívtuk a barlang hűvös levegőjét, és vártuk, hogy egy denevér felháborodott ultrahang csicsergése jelezze, fogott valamit a hálónk. Ilyenkor felpattantunk. Laposelemes zseblámpáink fényénél óvatosan kiszabadítottuk a zsákmányt a hálóból, és puha vászonzsákba tettük, amíg néhány példány össze nem gyűlt. Utána rohantunk velük vissza a táborba, ahol meghatároztuk, felírtuk adataikat, a felkarjukra számmal ellátott apró gyűrűt helyeztünk, majd szabadon engedtük őket. Mámorító élmény volt igazi "vadállatokhoz" hozzáérni.

Sokat tanultunk közben fákról, füvekről, madarakról, állatokról, és a természet törvényeiről. Megtanultuk, hogy ne táborozzunk a mező közepén, mert ott mindig sokkal hidegebb van, mint a fák közelében. Megtanultuk, hogy a töbrök mélyén néha még augusztusban is jéghártyás lesz az ottfelejtett víz. Tudtuk, hogy hogyan verjünk sátrat pár perc alatt, és hogy érjük el, hogy a legnagyobb viharban se folyjon be hozzánk a víz.

Megesett, hogy Aggteleken olyan heves zivatar kerekedett felettünk, hogy a tomboló szélben, villámlásban és zuhogó esőben a hatalmas, közösségi helységnek, konyhának és raktárnak használt katonai sátrak minden rúdjához két-három gyereket - minket - kellett állítani, hogy kapaszkodjanak bele, nehogy elvigye a fejünk fölül a vihar a hajlékot. Elementáris, félelmetes és egy gyereknek roppant izgalmas élmény volt. Azóta is halálosan szeretem a sátorból hallgatni a vihart, az eső kopogását, persze csak akkor, ha még van száraz ruhám, és nem nyomja el saját fogaim vacogása.

Szóval ez az egykori táborvezetőm-tanárom hívott fel, akivel a kiskamaszként kialakult ismeretségünk túlélte az életünk és főleg az én személyiségem változását, alakulását.

Vicces dolog, hogy épp velem maradt fenn a kapcsolata ennyi éven át. Annak idején ő a hamvas, bögyös-faros, fiatal lányok társaságát kedvelte. Régimódi udvarlásán és bókjain vidáman kuncogtunk a gimnazista barátnőimmel. Én nem tartoztam ilyen szempontból a célcsoportjába, mert vékony voltam, mint egy ropi, a bókokon pedig átláttam és kicsit irigy, gúnyos-cinkos szemvillantással jeleztem, hogy látom amit látok, és mókásnak is tartom.

Mindig elkalandozom. Szóval felhívott, és vezetés közben elszavalta nekem a Szeptember végén első versszakát saját, nekem szóló átköltésben. Nevettem, ő pedig örült, hogy örömet okozott vele. Megmelengette a szívem, és felvidította az egész estém. Olyan jólesett ez a mókás-kedves gesztus, hogy órákig nem tudtam elaludni az örömtől.

Máskülönben nem vagyok Petőfi nagy rajongója, bár érzem amit érzett az Alföld tengersík vidékin vidáman szekerező, vad széllel kapcsolatban, de a Szeptember végén első versszaka szerintem is remekmű.

A folytatása viszont kiábrándító. Még jó, hogy csak az elejét jegyeztem meg és dédelgettem magamban annyi éven át. Most kíváncsiságból elővettem, elolvastam, és rájöttem, hogy Petőfi egy önző majom volt, aki azt akarta, hogy a szerelme ne lehessen boldog nélküle. Inkább élete végéig zokogjon a sírjára borulva, ha netán ő előbb halna meg.

Szörnyűűű.

Szállnak a darvak

Nem csak a Hortobágyon, és Kalatozov filmjében, hanem felettem is, Katonatelepen, amint petrezselymet szedegetek a mamám kertjében.

Őrülten szeretem a darvakat. Amint meghallom a magasból trombitáló, krúgató kiáltásaikat, eldobok mindent, és szédülésig nézem az eget, hátha mepillantom őket a magasban.

Ma szerencsém volt. A csapat szétszakadt, és a két gomolygó madárfelhő tagjai kis köröket leírva, alacsonyra ereszkedve szólongatták egymás pont énfelettem, hogy aztán újra összekapcsolódva hömpölyögjenek tovább.

Nem tudom mitől tetszenek nekem ennyire. Talán azért mert egyszerű, ezüstszürke tollazatuk van, mégis elképesztően szépek és elegánsak. Fenségesek. Talán ez a legjobb kifejezés rájuk.

Persze a teljesítményük is lenyűgöző. Képesek 2000 km-t megállás nélkül megtenni, és képesek ugyanilyen magasra felszállni. A világon mindenfelé legendák, mítoszok kapcsolódnak hozzájuk. Van ahol az istenek követeinek tartják őket, másutt a holtak lelkeinek, japánban szerencsehozó madárnak. Ezért is szeretnek anyira a japánok papírdarvakat hajtogatni egymásnak ünnepekkor, ajándékba.

A darvakról millió érdekesség itt. Nem túl irodalmi, de a tartalom kárpótol az átlagos tudományos cikk stílusért.

Cölöpverő reggelire

Jaj, jaj! Elindult az építkezés a szomszédos foghíj telken. Roppantmód sajánlom. Reméltem hogy a válság miatt eltart még egy darabig a várakozás.

Részben azért, mert szeretem a foghíjakat - nyáron még a belvárosi foghíjak mellett is érezhetően hűvösebb és jobb a levegő - részben pedig azért, mert nagyon utálok cölöpverővel ébredni, és sötétben, sáros járdán botorkálni hazafelé, megmártva az agyagos tócsákban a lyukacsos tornacipőmet.

Amikor erre a telekre kiadták az építési engedélyt évekkel ezelőtt, még nem laktam itt. A ház idős lakói pedig úgy tűnik akkoriban nemigen tudtak belépni az engedélyezési folyamatba, pedig kérhettek volna, mint közvetlen szomszédok, valamiféle kompenzációt a hozzájárulásukért cserébe, mondjuk egy kémyénfelújítást, strangcserét, vagy homlokzatfelújítást a 120 éves házunkra, hisz mostantól legalább egy évig el kell viselnünk hogy kosz, por, zaj, és csikket rágó, füttyögő építőmunkások veszik körül a házunkat. Szegény házam. Remélem nem esik bántódása, és nem pottyan le ekelktikus díszei közül mondjuk egy kőgalamb.

Reggeli főzőcske

A grillezett körtét egyik reggel a hajmosás-hajszárítás, cipőpróbálgatás, szemfestés közben készítettem el aznapi ebédnek, ami azt jelenti, hogy roppant egyszerű étel, hisz még ilyen összetett feladatok megoldása közben is meg tudtam csinálni. :-) Viszont úgy elfáradtam, hogy végül magas sarkú helyett inkább tornacipőben mentem. De volt a dobozomban két illatos, diós sajttal töltött édes-olvadós körte. Itt a receptje.

Konfitált csirke a színtiszta csalás

A minap konfitáltam. A jellegtelen, unalmas csirkemell-csíkokat átvarázsoltam omlós, puha, illatos, és pirosra sült falatokká. Kicsit időigényes mulatság, de remek a végeredmény.

Hogyan készül? A csirkehúst valójában felöltöztetjük egy ízesebb kabátba lassan, alacsony hőfokon gyöngyöző kacsazsír segítségével. Legalább egy órán át sütögetjük, pároljuk olvasztott kacsazsír és pár kanál húsleves keverékében, aminek eredményeképp a csirke elképesztő minőségi változáson esik át. És ennél még nyilván van jobb is. Ha nem csirkemellből, hanem csirkecombból csinálja az ember, de nekem az épp nem volt a fagyasztóban.

Bár szörnyű nehéz kiszellőztetni a hoszú ideig lassan fortyogó zsír szagát a konyhából, de ha kedvem és időm lesz hozzá, a combokkal még biztosan kipróbálom.

A konfitálás-szemfényvesztésről egyébként sok érdekes infó itt van Chili Zsófi blogján.

Kelmefestő, tisztító

Reggel levittem öt és fél kiló függönyt a tisztítóba.

Nem mertem kísérletezni vele, hogy a négy méter magas, hatalmas sötétítőket begyömöszöljem a mosógépbe. Egyébként sem valószínű, hogy akárcsak egyesével is befértek volna. Viszont immár három éve gyűjtik, fogják a port a lakásban.

A tisztító látogatás viszont valódi élmény volt. A nevezetes hely egy aprócska üzlet, a József utca egyik lepusztult házának földszintjén. Kirakatában régimódi, kék betűs tábla hirdeti, hogy itt vállalják mindeféle kelme tisztítását, bőrkabátok felújítását, festését, renoválását.

Beléptem a sötét kis helységbe, ahol a falak mentén fóliába bújtatott télikabátok sorakoztak magas, gurulós állványokon szép sorjában. Az ajtónyitó csilingelésre egy ősz hajú, hajlott hátú öregúr baktatott elő a hátsó traktusból, aki valaha mokány, jó kötésű férfi lehetett, ez jól látszik még mindig széles vállain. Üdvözölt, majd fogta a kézi rugós mérlegét, és beakasztotta a szatyor fülébe. Fél kézzel megemelte. Öt és fél kiló. 1580 lesz kilója. - mondta, és várta, hogy bólintsak, számolhatja-e.

Leült az asztalhoz, és közelebb húzodott az ócska asztali lámpa fényköréhez. Elővett egy papírt, és nagy, szálkás számokkal villámgyorsan osztott-szorzott papíron, majd kiállította a nevemre egy bizonylatot miszerint 6 db függönyt itthagytam, és nyolcezer akárhány forintot átadtam. Még vigasztalt egy kicsit, hogy szerencsére ezt úgysem kell minden évben megcsinálni, és újjávarázsolva fogom visszakapni őket.

Fájt az összeg, de az öregúr és a boltja hangulata olyan volt, mint egy kirándulás a múltba, ami végülis megér 8.000 Ft-ot. :-)

Divatos pasasok 2

Régen megígértem, hogy befejezem a londoni divatos pasasok bemutatását. Hát íme, itt vannak a többiek. Szeretettel Áginak.

Ő itt Paul Anthony, 31 éves, brand menedzser.
Azt mondja szerencsésnek tartja magát amiért van benne egy kis francia vér, és valószínűleg ez az oka annak, hogy az átlangnál kicsit fogékonyabb a divatra. Szereti keverni a vintage holmikat az újakkal, hisz ez nagyon cool. A zakója pont olyan, mintha nagypapám munkás köpenye lenne elvágva. Még megvan. Talán viselni is fogom, ha ez ennyire cool.





Ő Ross, 34 éves szabó, és stylist. Tanácsa magvas, és megszívlelendő. Légy önmagad, ne kövesd a divatot, viseld azt ami jól áll, és amiben te magad jól érzed magad.









És végül Matthew, 23 éves márkabolond píáros. Szereti a dizájner holmikat, és a nagy divatmárkákat, szerinte remek külsőt ölthet az ember, ha vegyíti a méregdrága befutott tervezők ruháit az új, még ismeretlen, leendő divatdiktátorokéval.

A korábbi versenyzők itt.

Műköröm Akadémia

A József utca elején van egy Műköröm Akadémia. Századfordulós régi ház aljában, a kapu felett futó félnyreklámmal, miszerint itt kaphatók a világbajnok műköröm-építő kellékek és kiegészítők. Időnként hatalmas plakátok is megjelennek a kirakatban, ijesztő, hegyes, flitterektől csillogó ragadozó karmokról. Brrrr.

Reggelenként, ha villamossal megyek, gyakran látom az akadémikusokat is, amint kis csoportban beszélgetnek, cigiznek az iskola előtt. Többségében fiatal, 17-25 éves lányok, néhány harmincas, életén változtatni kívánó asszisztenssel és unatkozó családanyával kiegészítve. Olcsó tűsarkú cipőjükben és cicanadrágjukban csivitelnek, és nevetgélnek az utcasarkon. Furcsamód mégis jó rájuk pillantani. Attilával gyakran viccelődünk azon, hogy könnyen lehet, ezek az akadémikusok több örömet okoznak a világnak, mint az MTA tagjai.

Piruló őzláb piruló bundában

Piruló őzlábgombát és bimbós pöffeteget szedtünk a közeli erdőben. Sosem készítettem korábban, de most kipróbáltam, mert rákattantam az őszi gombákra.

Remek lett! Az őzláb kalapokat megmártottam egy pár másodpercre forrásban lévő sós vízben, majd paníroztam, és szép aranybarnára sütöttem.

A bimbós pöffeteget meg kell hámozni - könnyen lejön a külső burka - és ami marad, az pont úgy néz ki, mint az apró fehér mozarellagolyócskák. Ez is finom bundában sütve, bár annyira semleges íze van, hogy elbírt volna előtte még egy kis fűszert, vagy legalább sót.

Dugó grillezte, majd megkérdem tőle, hogy úgy milyen lett.

Dió és Mák a két bejgli

Tegnap gombászni mentünk régi cimborákkal a közeli erdőbe.

Reggel a benzinkútnál Lennon barátom még beugrott a shopba egy gyógysörért, amellyel a tegnapi pálinka kóstolást próbálta gyógykezelni.

Amíg bent járt, Dugó kutyái, Dió és Mák, odakakáltak a benzinkút kicsiny parkjának pázsitjára, amit rövid tanakodás után elvitettünk vele a benzinkút veszélyes hulladék tárolójába.

A két irtózatosan izgága bigli, vagy bejgli, egyébként két lobogó fülű nyulász kopó, azaz beagle, akikkel osztoznom kellett a hátsó ülésen. Diócska, piknikus alkatával hasonlít a gazdájára, Dugóra. Hogy jobban kilásson az ablakon, folyton az ölembe mászott mind a tizenöt kilójával, beletaposva időnként a gyomromba. Csak ma vettem észre, hogy a combom tele lett kékeszöld foltokkal, amiket Dió tappacsai okoztak. Alig vártam, hogy megérkezzünk.

Kiszálltunk az erdőszélen, és karunkon kosárkával elindultunk gombát szedni. Én sajnos kosár helyett a bejgliket nyertem meg, akiknek egyenként két 6 méteres behúzható póráza van. Amint szimatot kaptak, onnantól nem láttak és nem hallottak, eszement módjára nekiindultak, engem pedig húztak, vontattak maguk után az erdőben.

A bejglik meglepően erősek ahhoz képest, hogy nem nagy termetű kutyák. A hosszú pórázzal hol jobbról, hol balról csavarodtunk fel a fákra, beakadtunk a galagonyabokorba, kökénybe, rózsába, de végül mindent letarolva tovább rohantunk. Őzeket zavartunk fel, és pockokat vadásztunk a tisztások magas füvében.

Időnként elsuhantunk egy kecses, kis termetű, halvány orgonalila virág, a homoki kikerics mellett, ami a pusztai erdők fokozottan védett, ritka növénye. Szerettem volna jobban megnézni, például azt, hogy a bibeszál egyenes-e vagy vastagodó - ami fontos határozóbélyeg - de a két idióta kutyával szó sem lehetett ilyesmiről.

Alig tudtam őket végül megállásra kényszeríteni. Mire Dugóék beértek minket, már szép őzlábkalapok, és apró pöffeteggombák voltak a kosaraikban.

Mindjárt megmutatom, mit csináltam belőlük, de az már egy másik történet.

Boszorkánygyűrű

A gombák, és különösen a mezei szegfűgombák előszeretettel nőnek szabályos körökben, ezért is hívják angolul fairy ring mushroom-nak.

A korosabb körök akár 10 méter átmérőjűek és 100 évesek is lehetnek. Persze nem minden évben, és az évnek nem minden szakában láthatók. Vannak időszakok, amikor a boszorkánykörök vagy tündérgyűrűk észrevételnül pihennek a föld alatt, hogy aztán egy kellemes, langyos esős napon varázsütésre, apró fehér gombákat hajtsanak.

Mivel a körök a természet formáihoz képest túlontúl szabályosak, létrejöttüket sok-sok legenda övezi. Nálunk a néphit szerint ezek a körök a boszorkányokéi, ebben táncolnak éjszakánként, amikor nem nézünk oda. Angliában és Skóciában tündérek és pajkos koboldok teszik ugyanezt, a németeknél a varázslók, Tirolban sárkányok csinálták, a hollandoknál az ördög tette le itt vajköpülő felszerelését, onnan a fehér karika.

Arra nézvést is számtalan történet létezik, hogy milyen következményekkel jár az, ha az óvatlan vándor belelép egy borszorkánygyűrűbe. Előforulhat például, hogy nyomtalanul eltűnik, elveszíti fél szemét, fiatalon meghal, vagy kevésbé súlyos esetben csupán vad táncba kezd, amelyből csakis egy jóbarát szabadíthatja ki.

A valódi magyarázat a boszorkánykörökre igen prózai.
A gombafonalak sugárirányba nőnek tápanyagdús talajt keresve, a lehullott spórától kiindulva minden irányban, egyformán. A körök az évek múltán egyre nőnek, a felszín alatt pihenő gombafonalak, pedig, ha kedvez az időjárás, gombatesteket növesztenek és láthatóvá válik a szabályos kör.

Szegfűgomba a piacon

A hétvégén két liter szegfűgombát vettem a piacon. Régebben madarázás-bogarászás közben gyakran szedtünk ilyet a Péteri-tónál.

Amikor most szombaton megláttam, úgy megörültem neki, mint egy régi kedves ismerősnek. Egyből vettem két litert, egy családi szegfűgomba-pörköltre valót. Tudom, hogy ennek az illatos, fűszeres, ízletes gombának ezernyi fantáziadúsabb felhasználási módja van, de én az anyukám készítette pörkölttel is maradéktalanul meg vagyok elégedve. Sőt. Nem cserélném el semmilyen puccosabb fogásért. Mert a szegfűgomba pörkölt nemcsak finom, hanem szép is. Az apró, felfordult gombafejek sérteltenül úszkálnak a piros lében, és olyanok, mintha kicsi esernyők lennének, amiről csak egy miniatűr Misi Mókus hiányzik vidáman evezve.

Piaci felhozatal

A gombások asztala egyébként az utóbbi hetek szakadatlan esőzései miatt olyan volt, mint egy tarkabarka illatos terítő, különleges lényekkel telezsúfolva. Volt ott minden! Sárgadinnye nagyságú pöfeteggomba, aranyló sárga rókagomba-tölcsérek, lila pereszke, amiből egyszer Dugó barátom sütött nekem még Egerben, gyanús, sötétlila színű rántottát. Aztán volt fenyőtinórú és kicsi, hófehér, bibircsókos bimbós pöfeteg, meg vargánya frissen és szárítva az asztal alól. Beszereztem ebből is egy zacskóval, úgyhogy ha megkívánom majd az erdők és rétek illatát, vargánya-mártásos tésztát fogok főzni belőle.

Mér' nem írok?

Gondolkodtam miért nem írok itthon. Elvesztettem a kedvem, vagy az íráskészségemet? Vagy itthon nem történik semmi érdekes? Dehogynem. Nincs időm? Ott sem volt, gyakran éjfélkor-egykor írtam, ami itthoni idő szerint éjjel egy-két óra, és reggel hatkor kelnem kellett, mégis írtam.

Nem tudom mi lehet a baj.
Itthon talán jobban kimerülök a munkában szellemileg. Sokkal fárasztóbb, mint a tanulás. A sok diplomatikusan fogalmazott levél, unalmas, pontos emlékeztető, tucatszám készülő ajánlat, elviselhetetlenül unalmas értekezletek, rendezvénytervek, és kapcsolatápolás, udvarlás napestig. Ezer szál szövögetése, feladatdelegálás, sok-sok támogatás, hogy minimalizáljuk a cseszegetést - bár sok esetben egyszerűbb és gyorsabb lenne az ilyen munkatársak lecserélése - , számonkérés, és a tetejébe a gyakornokok tanítgatása így együtt elszívja minden alkotó erőmet.

Nem röpít az adrenalin, az inspiráció, London párás levegője, vagy nem tudom mi tette, hogy írtam, írtam fáradhatatlanul.

A múlt héten ilyenkor...

A múlt héten ilyenkor még angolórán ültem. Kicsit spiccesen, mert a közelgő búcsú feletti bánatomat egy Trafalgar-tér lépcsőjén elfogyasztott ciderrel próbáltam iskolába menet orvosolni.

Csakhogy a cider nem segített. Finomnak finom volt ugyan, de még a szokásosnál is érzelgősebbé tett, így aztán, ha már amúgy is kétpercenként kimentem pisilni, hát sírtam is kicsit a mosdó magányában. Fél guriga WC papírba tellet, mire vissza tudtam menni az órára.

Hiányzik Andy. Illetve azt hiszem inkább a diák lét, amit az ő személyéhez kötöttem. Hiányzik, hogy ne legyen más gondom, csak hogy figyeljek, és szivacsként szívjam magamba egy nálam okosabb ember tudását és gondolatait.

Olyan szívesen tanulnék még, iskolai keretek között is, ha lenne rá pénzem és energiám.

Villogó szemű robot

Néhány apró érdekességet még szerettem volna feljegyezni a londoni időkből, aminek csak egy hete lett vége, de máris, mintha fényévekre lennék tőle. Fényévekre például a villogó szemű robottól, ami a Science Museum-ból érkezett, és ott lakott a gyerekszobában, ahol én is laktam. Minden este a frászt hozta rám, amikor a sötétben osontam a matracom felé, mert ha mozgást érzékelt, felvillantotta hideg kék robot-led szemét.

A vendéglátóim nyaralásának idején egyedül voltam vele a lakásban, és orvul zoknit húztam a fejére, hogy kiiktassam a villogást.

Újra itthon

Tegnap este megérkeztem Ferihegyre. Az idő pocsék, hideg, esős, és szeles. Amikor elindultam Londonból ragyogó napsütés kergette szét az első reggeli ködfoszlányokat. Persze előtte egész hónapban nem láttam napot. Fagyoskodtam, mert nem vittem meleg ruhát és ballonkabátot, csak spagettipántos trikót, földig érő pillekönnyű selyemruhát, és magas sarkú szandált, amelyek igen haszontalan holmiknak bizonyultak az átlagosan 16 fokos, szeles hidegben. De nem bánom. Anyuék azt mondták, hogy augusztusban itthon pokoli meleg volt, magas páratartalommal. Ez az az időjárás, amit én a legnehezebben viselek. Akkor már inkább megfagyok a szandálomban a reggeli tíz fokban.

Furcsa itthon lenni. Élvezem a kertben a bazsalikom illatát, az ételek ízét, az utolsó, ősz előtti rózsákat, azt hogy hullik a dió, és regeteg mogyoró termett a hatalmasra nőtt mogyoróbokron a kertben. Emlékszem, a tavalyi termést még szegény mamával tisztogattam. Amikor már nagyon beteg volt, még akkor is szívesen csinálta az egyszerű, ismétlődő mozdulatokkal járó munkákat, mint amilyen a krumplipucolás,vagy a mogyoró külső burkának lehántása. Hiányzik nagyon.

Miért kell az embernek folyton búcsút mondania?

Mindig is túl érzelmes voltam a búcsúzkodáshoz. Sosem tudtam bizakodva, könnyű szívvel elköszönni senkitől. De most, hogy a múlt évben két, hozzám nagyon közel álló embertől is el kellett búcsúznom örökre, most még nehezebben viselem az ilyesmit.

Szóval szomorú vagyok. :-( Jó itthon, de valahogy mégis...

Mintha fényévekre lenne tőlem London, és az idő, amikor tornacipőben, és csíkos, sokzsebes nadrágban diákként ültem az órán, és rágtam a tollam végét a vonaton hazafelé esténként, hogy kiizadjak magamból néhány épkézláb mondatot házi feladatként.

Utso elotti nap az iskolaban

Ez az utolso elotti napom az iskolaban, es majdnem sirok. Annyira jo volt itt tanulni, visszaugrani kicsit az idoben, es elvezni, hogy nem rajtam van a felelosseg masokert, hanem a tanar az, aki mindent megtesz azert, hogy en fejlodjek es tanulhassak.

Szeretem, es elvezem a korulottem levo fiatalok tarsasagat, jaj, pedig olyan nagyon sokkal fiatalabbak mint en! De szeretek koztuk lenni. Feludito.

Magis, ami a legjobban szorongatja a torkom, az az, hogy bucsut kell mondanom Andynek akire valahogy ugy tekintunk mindannyian, mint a mesterunkre. Mint egy korabbi munkahelyemen a fonokomre, Tiborra. A MESTER, igy nagybetuvel az a tanar, fonok, vagy vezeto, akinek orom a tarsasagaban lenni, akitol orom tanulni, akit tisztelsz a tudasaert, es akitol megtiszteltetesnek erzed, ha rad szan valamennyit az idejebol.

Es nyilvan nem csak en erzek igy, mert a fiuk pl. neha viccesen ugy szolitjak, hogy Our Business Godfather.

Ritka, kegyelmi allapot ilyen emberrel talalkozni. Ilyen volt nekem az ujsagiroiskolaban Popper Peter, akivel mar soha tobbe nem talakozhatok, nem hallgathatom a szines, sodro ereju eloadasait, amelyeket ugy tartott, mintha csak leult volnav velunk szemben meselni egy kenyelmes karosszekbe. A mesei elsodortak, mint egy folyo. Nem gondoltal arra, hogy faradt vagy, hogy pisilni kell, hogy mikor lesz mar szunet. Egyszeruen csak elvezted, hogy itt ulhetsz vele szemben, es hallgathatod.

Hat ilyen tanar Andy is. Es ilyen volt nekem Tibor, a miniszteriumban. Es ilyen volt Pocs Tamas, az idos, hofeher mikulas-szakallu novenyfoldrajz tanarom a foiskolan, es ilyen egy kicsit Istvan is, a Nepszabinal. Csakhogy veluk mindig megvolt az a persze tobbnyire hamis illuzio, hogy barmikor osszefuthatunk, barmikor beulhetek az orajara, lehet meg lehetosegem tanulni tole, es ha akarom, barmikor elvezhetem a tarsasagat.

Valojaban persze nem igy van, de a lehetoseg egy kicsit megvigasztalt.

Andy eseteben azonban meg az illuzio is halvany, hogy egyszer majd ha Pestre jon, akkor talalkozhatunk, megmutathatom neki a nyolcadik kerulet szamomra oly kedves apro kincseit, diszeit, elmehetek vele enni az Apacukaba, es meghivhatom egy sorre az ujsagiro csop.tarsaim tarsasagaba, hogy meseljen. Meseljen az Ikarusz matchboxokrol, meseljen a kalandjairol, meseljen a Szabad Europa radios tudositasairol... Mi pedig csak ulhessunk, es hallgathassuk a torteneteit.

Tudom, nagyobb az eselye annak, hogy soha tobbe nem latom. Ahogy a most itt a kanapen ulo sracokat, lanyokat sem. Meg ezt a helyes kis olaszt, Fabriciot sem. Aki baromi jo pasi, csak sajnos huszeves.

Leánybúcsú

Péntekenként mindennapos jelent ez az állomásokon, és az utcákon. Százkilós brit leányok - kb. olyan termettel, mint Esze Tamás ökrösei - aprócska szoknyákba gyömöszölik magukat, rikító színekkel, pénisz alakú hajcsattal, esetleg óriási angyalka, vagy pillangó szárnyakkal.

Hát nem tudom... Ha én lennék a vőlegény, és meglátnám így leendő hitvesemet, valszeg a térképről is leszaladnék ijedtemben.

Lábak a metróból

A szandi az anyuka, a csizma a tinédzser lánya. Fentebb mindkettőn fekete cicanadrág pólóval, ha valakit esetleg a folytatás is érdekel.

Ha a britek öltözködését kellene jellemeznem, ezt a képet mutatnám fel elsőnek. Nem tudom miért van az, hogy egyesek prémszegélyű kapucnis kabátban, mások spagettipántos pólóban flangálnak, sőt a személyes öltözködésükben is vegyítik ezt a kettősséget, mondjuk bumfordi, a képen látható csizmát viselnek, ujjatlan trikóval.

Elismerem, hogy az időjárás szinte elviselhetetlenül változékony. Ha reggel még süt a nap, korántsem biztos, hogy egy óra múlva nem lesz vízsintesen szitáló, hajadat, ruhádat összenyálazó eső, ami beeszi magát a legmelegebb ruhád alá is, és a nyirkos holmikban úgy érzed menten megfagysz. De ha az utcáról lemégy a metróba mindjárt 20 fok van, langyos, már-már főn-szerű széllel. Ennek a nehézségeit én is tapasztalom. Most pl. lefagy a lábam a magas sarkú szandálomban. Na de ettől még nem fogok a szandálhoz usánkát ölteni!

Fiú cicanadrág vs. cicafiú nadrág

Most mondja valaki azt, hogy ezek normálisak. A lány is borzasztó, de a fiú - a félreértések elkerülése végett, a jobb oldali - számomra egy esztétikai merénylet. Még ha eltekintenénk is attól, hogy ezek a ruhadarok nem tetszenek, akkor is! Hogy lehet egy, még az enyémnél is görbébb lábszárra, passzentos cicanadrágot húzni!?

Brompton

Londonban sokan bringáznak, és sokan használják a legendás, összehajtható Bromptont. Ez az itteniek sajátos bringája, kis kerekekkel, magasra állított, gyönyörű bőrüléssel, dizájnos, csak Bromptonra gyártott kiegészítőkkel.


A Waterloo vasútállomáson gyakran látok ilyet, többnyire öltönyös pasasok alatt. A Brompton azért roppant praktikus, mert néhány mozdulattal kicsire összehajtható, és ha beértél vele az irodába, akkor csak a válladra veszed, mint a laptoptáskát, és fent berakod az asztal alá. Így nem kell aggódnod hogy ellopják.
Egyébként méregdrága, és 70-80 kg felett már úgy néz ki rajta a gazdája, mint majom a köszörűkövön. De mindettől függetlenül rettentően tetszik nekem.

Lecsó

Pár napja Henriknél, a termtud. múzeumban dolgozó barátomnál vacsoráztam. Lecsót főztünk, és leöblítettük egy üveg dél-afrikai borral, amit a lakása melletti töröknél szereztünk.

Remek volt. Füstös hangulatú kocsmákba illő jazzt hallgattunk, és kis híján felpattintottuk az ereinket, azon szomorkodva, hogy ilyen nyüzsgő metropolisban, mint London, a tízmillióból, kb. 9.900.000 magányos, depressziós, unatkozó, elégedetlen ember él. Kallódó fiatalok, akik isznak, lövik magukat, vagy idióta dolgokat tesznek a "barátaik" kedvéért. Középkorúak, akik güriznek látástól vakulásig, hogy még többet fogyaszthassanak, és magukra maradt idősek, akiknek a halálát hetekkel később, a szag miatt észlelik csupán a szomszédok.

Szétcincáltuk, és kielemeztük a jelenséget, és elégedetten állapítottuk meg, hogy nekünk ugyan nincs Blackberry-nk, Audink, de még egy Brompton biciklink sem, mégis mennyivel jobb nekünk.

Henrik egyébként szociológus, most csupán átmenetileg dolgozik dinoszauruszporolóként. Mindig örömmel veti magát a társadalmi-szociológiai problémák elemzésébe néhány pohár bor után. Én pedig ki vagyok éhezve az olyan társaságra, akivel lehet a felszínes dolgokon kívül másról is beszélni. Úgyhogy remekül szórakoztunk.

A fiúk

A képen a fiúk, akikkel különösen jóban voltam az osztálytársaim közül. Sho, a japán fiú már Barcelonában van, ott csinálja az MBA-t. A hatalmas fekete srác Eyma, az Elefántcsontpartról. Egy bankban pénzügyes középvezető, és ránézésre tényleg olyan robosztus alkat, mint amilyennek a néger rabszolgákat ábrázolják a filmekben. Középen a tanárom, Andy, aki valójában, Andrzej.

Avatar

Tegnap újra elmerészkedtem a Wimbledoni moziba, ezúttal vendégként, a barátnőm iráni férjével, Mehdivel. Húúúú. Én nem láttam korábban az Avatárt, és nem tudom, hogy ez a felújított verzió mennyiben különbözik a korábbitól, de tényleg elementáris élmény volt három dimenziós moziban látni ezt a sci-fi tündérmesét.


A film után, éjfélkor még elmentünk Mehdi török barátainak a vendéglőjébe egy kebabért. Nem akartam udvariatlan lenni, hogy nem eszek velük, úgyhogy ettem. De rosszul voltam egész éjszaka. A többnyire kikoplalt gyomromba éjjel egykor leküldtem egy keleti fűszerekkel erősen átitatott fél bárányt, fél kiló hagymával, chillivel, és egyéb zöldségekkel. Nagyon finom volt, de körülbelül olyan érzés, mintha sziklát nyeltem volna. Még hajnali négykor is ébren forgolódtam, annyira fájt tőle a hasam. Jó lett volna egy pávatollal megszabadulni tőle. De pávatoll nem volt. Úgyhogy feldolgoztam.:-)

Ja, nem a képen látható bárányt ettem meg. Ő Shaun, the Sheep, a gyerekek kedvenc mesehőse.

Barátom, William

Ha már szóba kerültek az egykori angliai kalandjaim, mesélek egy kicsit a másik barátomról, Williamról. Henry, a mosolygós porszívó mellett ő volt a másik jóbarátom, meg az etióp szakács, Jumbó, és a dél-koreai egyetemista, Issu. Velük dolgoztam takarítóként egy emeleten.

Ágyat húztunk, porszívóztunk, és WC-ket sikáltunk ragyogóra, miközben halálra röhögtük magunkat.

William pont úgy nézett ki, mint a színész Robin Williams. Borzasztóan örültem, hogy vele fogok dolgozni, mert nagyon tetszett nekem.

Néhány nap alatt azonban kiderült, hogy hiába tetszik, ez a William bizony homokosabb, mint a Szahara. Piercinget viselt a mellbimbójában, ami rendszeresen beakadt a fémvázas emeleteságyak fémvázába, amikor a felső ágyakon cserélt ágyneműt, és egy necctrikós kamionos pasas volt a barátja. :-)

Ennek ellenére,jóbarátok lettünk, együtt dolgoztunk, főztünk, ettünk-ittunk és laktunk.

Barátom, Henry

Ez itt Henry, a szigetországi porszívó. Nagyon szeretem, hogy piros és ilyen mosolygós. Amikor tizenegynéhány évvel ezelőtt kamionstoppal, szerelmi bánattól sújtva először megérkeztem Nagy-Britanniába, és nyelvtudás híján is sikeresen átmosolyogtam magam a bevándorlási hivatal szúros szemű hivatalnokain, Henry volt itt az első barátom.

Egy Youth Hostelben voltam szobalány, ill. takarító. Henryt mindenhová húztam- vontam, vittem magammal, és beszélgettem is vele néha, ő pedig helyeslően intett egyet az ormányával.

Cyberdog

Sok másik között a következő döbbenetes üzlet, ahová nem is mertem bemenni a Cyberdog, amelyet a Camnden Town egyik régi vásárcsarnokában, két sok emelet magasságú, villogó szemű robot őriz. Bentről fülsértő, sikító gépzene, és villódzó fények, villódzó színű ruhákkal. Tényleg olyan, mintha egy másik univerzumba lépnél.

Gótikus loliták

Egy újabb, vagy csak nekem új divatőrülettel találkoztam a Camden Townban, ami egykor hírhedt piroslámpás negyed volt. Ma is tele van különös figurákkal, drogosokkal, meg nem értett művészekkel, punkokkal, élőzenés kocsmákkal, elképesztő holmikat árustó ruhaboltokkal.


Van itt egy üzlet, amit úgy hívnak hogy Dark Side. A Gothic lolita kellékek legfontosabb beszerzési helye.

Viktoriánus korból merített elemekkel, többnyire fekete vagy bíborszínű, gazdagon díszítet ruhákat, fűzőket, köpönyegeket árusítanak, horror magas sarkú csizmákkal, külön tekintettel a lábbeli fetisisztákra.

Seggrészeg

Még néhány kifejezés, ami nem tartozik a szigorúan vett üzleti angol keretei közé:
Rat-arsed, azaz seggrészeg. Gyakrabban használt kifejezéssel élve plastered.

Soft-drink. Vigyázat, ha ezt kérsz, nem könnyű alkoholos, hanem könnyű alkoholmentes italt kapsz.

Draught - csapolt
Lager - világos
Bitter - kesernyés, alacsony alkoholtartalmú, állítólag üdítő hatású sör, bár melyik nem az?
Stout - angol, ír eredetű, testes barna sör.

Spend a penny

Ha finomak és angolosak akarunk lenni, akkor ahelyett,hogy: I'm going to the toilet, pláne going to piss!, azt mondjunk hogy:

I'm just going to spend a penny. Elmegyek mosdóba.

Abból az időből származó kifejezés, amikor még fizetni kellett a nyilvános WC-kért néhány pennyt. Sok helyett még most is kell. 20-at. Másutt viszont ingyen van, mint pl. a Sohoban az utcai nyilvános WC-k, amit csak a fiúk tudnak használni.

Amikor először láttam ilyet, teljesen kiakadtam, hogy hogy a fenében lehet az utcán, mindenki szeme láttára pisilni. Most már nem lepődöm meg az ilyesmin.

Milliós állás a WWF-nél

A WWF UK, számtalan pozíciót hirdet, köztük egy Fundrasing Managerit is. Neeem, mielőtt felmerülne a gyanú, nem azért nézegettem, mert ide akarok jönni, hanem mert álláshirdetést kellett írnom házi feladatként.

Szóval Fundrasing Managert keresnek, egy három hónapos kampányidőszakra, magánadománygyűjtésre. Feladatok: telemarketing kampány, és DM kampány irányítása, ügynökségekkel való kapcsolattartás, büdzsé felügyelete, stb. Rutinfeladatok.

Bér: 23.000 Font
Ez forintban 8.050.000. Majdnem a lakásom teljes ára. De a hab a tejetejére még csak most jön.

Amikor a barátnőm meglátta, teljesen kiakadt, hogy úúúúristen! Ez ezekért a feladatokért nagyon rossz fizetés. Ennél még ő is többet keres részmunkaidős recepciósként a Gazpromnál, ahol a bére fölé még kap egy vaskos egészségbiztosítási hozzájárulást, évi egy-két családi wellnesshétvégét, puccos éttermekben zajló céges vacsorákat, ahol a pincérek meghatározott koreográfia alapján vezényszóra, egyszerre teszik az ételt a vendégek elé, + egy vaskos negyed-fél évi fizetését felölelő bónuszt.

Szóval a WWF itt is szarul fizet. De mi ez a gyenge fizetés, az otthoni béremhez képest, ahol nagyobb felelősséggel, komolyabb és összetettebb feladatokat kell ellátnom? Kb. 14-szerese.

Ez nem kimondottan erősíti lelkesedésemet, hogy otthon maradjak, és hogy egyáltalán kitartsak a WWF és a civil szektor mellett.


Álláshirdetések itt, ha vkit esetleg érdekel.

Sabeszdekli csitcsattal rogzitve

Orakozi szunetben, gyorsan papirra vetem mit lattam ma a metron idefele jovet. Bocs az ekezetek hianya miatt, de nem talalom hol lehet atallitani az iskolaban talalhato gepeket. Szoval a mozgolepcson, lefele menet egy rendkivuli fejtetore lattam, ami egy otvenes evei derekan levo pasashoz tartozott. Oltonyt, hajszalcsikos inget, nyakkendot, mandzsettagombot viselt, es laptoptaska volt az oldalan. A feje tetejen, a divatosan rovidre nyirt, suru, makos hajan egy horgolt, kis fekete sabeszdekli volt rogzitve ket fenyes, ezutszinu csittcsattal.

Annyira tetszett, hogy utanamentem, hogy orvul lefotozzam a telefonommal, de mire ezen a hulye Blackberry-n megtalalam a megfelelo opciot, mar reg felszallt a beerkezo vonatra.

Önéletrajz és állásinterjú a briteknél

Megosztok veletek néhány érdekességet abból amit ma tanultam.

Ma állásinterjúra kellett mennünk egymáshoz. Mindenki kapott valamilyen szerepet: jelentkező, szemét interjúztató (bad cop), kedves interjúztató (good cop) stb., amit kis csoportokban el kellett játszanunk, miközben a tanár cirkált közöttünk, fülelt és jegyzetelt.

Hát roppant tanulságos volt, de kezdjük az elején.

Önéletrajz

Angliában úgy általában, de még a kimondottan kvalifikált pozíciók esetében is igaz, hogy leszarják az iskolai végzettségeidet. Lehetsz MBA-s hiperdoktor is, az sem érdekel itt senkit. Nem írják bele az álláshirdetésekbe, nem szabad rá sok szót vesztegetni az önéletrajzban, és nem kérdezi tőled senki az állásinterjúk során.

Mi érdekli akkor őket? Leginkább az, hogy milyen típusú ember vagy, és milyen tapasztalatokat szereztél eddig. Úgy vannak vele, hogy a személyiségjegyeken kívül minden más megtanulható.

Annak például, hogy a hobbijaidnál miket tüntetsz fel, sokkal nagyobb figyelmet szentelnek, mint a diplomáidnak. Mondok egy példát.

Andy elhozta néhány általa felvett, korombeli beosztottja önéletrajzát esettanulmánynak. A sales-es gyereknél (fiatalabb nálam egy évvel, és egy nagyvállalatnál regionális sales igazgató :-( ) pl. be volt írva, hogy X évig rögbicsapat vezető volt iskoláskorában, ebből Andy arra következtetett, hogy jó vezető, de képes csapatban dolgozni. Teniszezik, azaz képes a célra összpontosítani. Úszóversenyt nyert gyerekkorában, azaz képes teljesíteni nagy nyomás alatt is stb.

Azt tanácsolta, hogy ha nem is sportolunk semmit az égvilágon, akkor is írjunk be oda valamit. Aktív test, aktív szellem alapon. :-) De ne extrém sportot, mert akkor a munkáltató rögtön arra fog számítani, hogy az első hétek kitörjük a nyakunkat, ő meg fizetheti utánunk a betegbiztosítást, ami itt nem csekély összeg.

Személyiségjegyek

No, ez az ami a legeslegjobban érdekli őket! Azt kell beleírni, rögtön a fejlécbe, hogy szerinted te milyen vagy: jó vezető, önálló, kockázatvállaló, vagy alkalmazkodó, csapatjátékos, beszédes, barátkozó, elmélyült, precíz, stb.


U.S.P

Ezt kell belefoglalni mesterien, az úgynevezett USP-be. Vigyázat, nem UPS. Semmi köze a tévéhez. Ez a unique selling proposition rövidítése. Ez az, ami megkülönböztet téged másoktól. Pl. te vagy az az ember, aki a legtöbbet tud a világon a Rubik kocka értékesítés rejtelmeiről, ismered a divathullámokat, a célcsoportokat szerte a világon. Ráadásul extrovertált, céltudatos, maximalista ember vagy, aki remek értékesítője lehet egy Rubik kocka gyártó vállalatnak.

Ez két három mondat, vagy akár csak felsorolás, kerül a fejlécbe.

De asszem majd holnap folyatotm, mert nagyon elfáradtam, és sokat is írtam ma már.

Andy

Andy az angoltanárom. Ránézésre egy ötven és hatvan közötti, joviális, még lendületben lévő, de már pocakosodó pasas,divatosan rövidre nyírt ősz hajjal,konzervatív öltönynadrágban, vagy farmerban - amihez mindig inget vesz, soha nem pólót - és jól szabott zakóban.

Hátizsák és sportcipő

Mindezt egy fekete hátizsákkal teszi lazává, ami itt tök általános és megszokott látvány. Első ránézésre furcsának tűnik, ahogy a kösztümhöz is hülyén néz ki a futócipő a fényes harisnyás lábakon. De most, hogy én is inkább hátizsákba pakolok, kezdem megérteni miért van. Sok százezer ember jár be a Citybe vonattal, metróval dolgozni, nap mint nap. Nem úgy van mint otthon, hogy középvezetői szinttől felfelé már többnyire mindenki kocsival jár dolgozni, ha egy kicsit is messzebb lakik a munkahelyétől. Neeeem! Itt metróra, vonatra, vagy buszra szállnak. Az előbbi kettő gyors és hajszálpontos.

S mivel tömegközlekednek, ezért ennek megfeleően kényelmesen is öltöznek. Nem hajlandók meghúzódott háttal, féloldalt cipelni a laptopot, a kajás szatyrokat, iratokat, és nem próbálnak meg a tömegben, egy ujjal kapaszkodva, körömcipőben egyensúlyozni a buszon. Sportcipőt húznak, a körömcipőt pedig külön viszik a táskájukban.

Szóval Andy hátizsákot visel. Rénézésre egy átlagos brit hivatalnok, kicsit lazább kiadásban és jobb kedéllyel.

Sales guru

Valójában azonban ismert, és elismert sales guru, aki a világ minden táját bejárta. Dolgozott a legnagyobb alkoholos ital brandeknek, játékgyártóknak, és még millió más területen.

A 80-as években, amikor még a "Játékbolt" hálózat volt A játékforgalmazó Magyarországon, az ő feladta volt, hogy bevezesse az Én kicsi pónimat, a G.I. Joe figurákat és társait Magyarországon. Ennél is korábban ő vitte be az orosz piacra a prémium alkoholos ital márkákat, pl. a Johhny Walker Whisky-t.

Mint kiderült, nem 50-60, hanem majdnem 70 éves, ami döbbenetes a külsejéhez és a lendületéhez viszonyítva. Itthon egy hetven éves ember már gyakran lábra sem tud állni, ahogy a nagypapám sem tudott szegény. Andy viszont kisimult arccal, hátizsákkal, könyvekkel a hóna alatt rohangál, hétvégenként teniszezni jár, és bár utazni már nincs kedve, azt mondja abba belefáradt, de tanít, itt a nyelviskolában, és másutt MBA képzéseken is, így a mindenféle nemzetiségű diákkal a világ jön el őhozzá, anélkül, hogy neki el kéne utaznia.

Szóval tök jó fej, és nagyon örülök, hogy megismerhettem.

Veszélyes küldetés

Andy, az angoltanárom, időnként érdekes történetekkel tűzdeli meg az óráit.

Az egyik munkahelyén, a belépését követő napon odament hozzá egy férfi mérőszalaggal, és elkezdte felvenni a méreteit. Andy erre vidáman megkérdezte: Húú, de jó! Öltönyöket is kapok? Emberünk csak zavartan köhintett egyet, és azt motyogta, nem egészen.

Mint kiderült, a koporsójához vette fel a méreteket, ha netán abban kellene hazaszállíttatni őt az anyagországba. Nem mondta el, hogy melyik ország volt ez ahol dolgozott, de bejárta az egész világot Zimbawe-tól, Moszkváig.

Meséltem már róla? Na jó, egy másik bejegyzésben mesélek, mert nagyon kedvelem, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehetek az óráin.

Törött lábú sündisznócska

Angelina Jolie csak egy kicsivel kapott nagyobb helyet az esti napilapban, mint a törött lábú sündisznócska, Trifle, akit baleset ért, de szerencsére megtalálták, kórházba vitték, és három lábát begipszelték. Tud járni, csak kicsit bénán.

Angelina Jolie járt itt tegnap

Tegnap itt járt Angelina Jolie. Mármint nem nálam, a külvárosban. :-)
A Soho szívében, egy moziban volt a legújabb filmjének bemutatója. A rajongók itt is bolondok, többen 27 órát vártak rá. Pedig itt nem ritka, hogy felbukkan egy-egy világsztár. Az egyik barátnőm néhány évvel ezelőtt itt találkozott Hungh Grant-tel - csalódás volt, mert alacsony, és nyiszlett -, a másik pedig még aláírást is kapott a saját készítésű Stallone portréjára, magától Sylvester Stallone-tól. Hát, én nem álltam sorba. De ha nem Angelina jött volna, hanem a férje, akkor biztos én is tábort vertem volna a Leicester Square-en.

Gay locator a telefonokon

Londonban nyüzsögnek a homoszexuálisok. Néha már az a gyanúm, hogy többen vannak, mint a más neműre vágyók. Valószínűleg vonzza őket, hogy a londoniak rendkívül toleránsak - vagy inkább közönyösek -, és persze nyilván van benne egy jókora divathullám is.

Az okostelefonokra már feltehető a Gay Locator, aminek segítségével könnyebben megtalálják egymás a potenciális párok az éttermekben, a buszon, az iskolában vagy a pubokban. A minap egy televíziós talk-show műsorvezetője kereste meg élő adásban a közönség soraiban a lehetséges partnereit. Ez azért egy kicsit még az ittenieknek is erős volt.

Idióta angol kölykök és a supernanny

A brit társadalom betegségei erősen kiütköznek a gyerekeiken is. Azon kívül, hogy többnyire a legnagyobb jóindulattal sem lehetne szépnek nevezni őket, elképesztően idióták is.


Nem tehetnek róla, csak áldozatai a rendszernek - és sajánlom is őket - mégis ijesztő viselkedésformákat produkálnak. Olyat, hogy az embernek viszket a tenyere, hogy lekeverjen nekik egy akkora fülest, hogy csöngjön tőle a fülük egy hétig.

Henrik, a Termtud. Múzeumban dolgozó barátom mesélte, hogy az ajándékboltban gyakran előfordul, hogy a gyerekek olyan kezelhetetlen hisztériás rohamot kapnak, ha nem veszik meg nekik a százezredik kínai műanyag dinoszauruszt, hogy van, hogy a biztonsági őröknek kell lefogni és kivezetni őket.

A tévében van is egy erre épülő valóságshow, a Supernanny, aminek egyetlen részétől is kisebbfajta sokkot kaptam.


A Supernanny egy stílusos kiskosztümökbe bújtatott - sötétkékbe, vagy sötétlilába mint megbízható bástya - modern Mary Poppins, aki a kiskosztümjeivel és a sminkesével együtt beköltözik azokhoz a családokhoz, akik nem bírnak a pokolfajzat gyerekeikkel, és a kamerák előtt elmagyarázza, megtanítja nekik a gyereknevelés alapvetéseit, mint például azt, hogy gyerekeknek szabályokra, büntetésre, dícséretre, feladatokra, következetességre, következményekre, együtt töltött időre, és kimutatott szeretetre van szükségük.

Szóval Supernanny becsönget a házba, ahol az ötéves gyerek épp a hároméves testvérét gyepálja kegyetlenül, a tízéves az anyját veri, teljes lendülettel és könyörtelen durvasággal, anya védi magát, sikít, gyerek ököllel üti, mert nem kapott meg valamit, ami akart, apa éppen hazaér, ledobja a táskáját a fotelba, és leül az asztalhoz. Szó nélkül, látszatra közömbösen szemléli a mindennapos családi csetepatét.

Jön Supernanny, aki belejenti, hogy mostantól minden mésképp lesz, tetszik nem tetszik. Hetekig a családdal él az egész stáb. Ha a gyerek üvölt, Supernanny ott terem, és megmondja az anyjának vagy az apjának, hogy mit csináljon vele: állítsa sarokba, guggoljon le hozzá, és magyarázza el neki hogy ez nem elfogadható viselkedés, zárja el az X-boxát egy hétre stb.

A műsor maga, bevallom, lebilincselő, mert ahogy a valóságshowknál lenni szokott, alig hiszed el, hog ilyen létezik. Hogy egy értelmiségi apa annyira fáradt vagy közömbös legyen, hogy szó nélkül végignézi ahogy a tízéves, chipsektől bazi nagyra nőtt fia veri az anyját, vagy mérgében beveri a vitrin üvegét, esetleg fojtogatja a kishúgát! Elképesztő!

Ezek a gyerekek erőszakosak, nagyon-nagyon durvák, és szinte könyörtelenek, mert gyerekként nincsenek tisztában azzal, hogy a tetteiknek igenis lehetnek súlyos következményei.

Az pedig, hogy egy értelmiségi szülőpárnak meg kelljen tanítani olyan dolgokat, amelyekről azt gondolnád, hogy ösztönösen tudniuk kellene, az szinte hihetetlen.

És akkor még nem is gondoltunk bele abba, hogy micsoda cizellált földi pokol lehet a szülők párkapcsolata is, egy ilyen családban! Pl. hogyan tekinthet férfiként a férjére az a nő, akinek a férje elnézi, hogy a gyerek megveri őt?

Húúú! Borzongató, mint annyi minden más is itt, Angliában. Nem értem, mitől őrülnek meg az emberek egy olyan világban, ahol igazán jó dolguk lehetne. Megvan mindenük. A fizetésüket nem viszi el az adó, a rendőr udvarias, a vonaton a kaller pedig köszön és mosolyogva jó északát kíván, ha kései járattal utazol haza...

Mégis, mintha lappangó őrület hullámzana a jólét és az udvariasság köntöse alatt.

Divatos pasasok

Ági, itt jön egy kis londoni divatkörkép, külön a te kedvedért. Nagyon jót tudnánk nevetni rajta, ha itt lennél. Mutatok néhány példát.

Ez a fiú Winston, 27 éves kutató. Nagyon érdeklődik az esztétika iránt általában, ami - úgy véli - az élete számos területén, így az öltözködésében is megjelenik.



Ő itt Johny. Szintén 27 éves, egy méret utáni szabóság vezetője, aki imádja a dizájner ruhákat, és a kényelmes, puha anyagú öltönyöket. Cipőválasztásban még szerintem nincsen a topon. Bár valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon számtalan férfin látok vastag talpú, kimondottan ronda barna, sárgásbarna cipőt, fekekte, és szürke öltönyhöz viselve. Hogy milyen indíttatásból? Nem tudom.










Prince Cassius, 23 éves,divattervezőnek tanul. Egy olyan vonalát képviseli a londoni férfidivatnak, amin első pillanatban sikítva röhögtem (magamban). Elképesztően szűk - itt talán nem is látszik, hogy mennyire - testre tapadó, és kimondottan rövd szárú öltönynadrág, általában elütő színű zoknival és cipővel. Hátulról még akár azt is mondhatnánk, hogy jól néz ez ki a feszes fenekű, néger fiúkon. Na de előlről. Hát több, mint zavarba ejtő. Ráadásul elképzelni sem tudom, hogy hogy tudnak benne leülni. Van még néhány csemege a tarsolyomban, a masnijával egybeöntött gumicsizmától kezdve a körömcipőkhöz hordott titokzokniig. Mind nagyszerű darab!


Komolyan mondom, a legtöbb holmi az Oxford Streeten úgy néz ki, hogy ha utánam dobnák, sem hajolnék le érte.


És végre feltettem a folytatást.

Gyémántok

Most hogy hazautazott, megnéztem az ékszergyárat, aminek Vincenzo dolgozik.(Miluna) Basszus! Lehettem volna vele egy kicsit kedvesebb. Sosem voltam oda a nagyon csillogó ékszerekért, de ez a virágos gyémánt kollekció, azért levenne a lábamról, azt hiszem.

Az olasz pasi

Vincenzoval egy iskolába járunk. Tipikus délolasz pasi, széles gesztusokkal, és nem csekély önbizalommal.

Mint megtudtam, hobbiból borokkal kereskedik - Budapesten is -, főállásban pedig ékszerekkel. Iskola után meghívott néhányszor egy kávéra, a sulival szemben lévő kis olasz kávézóba, tegnap pedig elvitt a Covent Gardenbe.

Mókás volt. Bizonyos szempontból roppan kellemes társaság, mert az a fajta férfi, akire nyugodtan rábízhatja magát az ember, és nincs más dolga, mint menni utána, mint egy birka. Szinte egyáltalán nem tud angolul, de ez egy cseppet sem zavarja abban, hogy bárkihez odamenjen és kérdezősködjön.

Szóval városi sétához remek útitárs, mert én nagyon szeretek birka lenni. Útálom, ha nekem kell figyelnem, hogy merre van az arra.

Úgyhogy elfogadtam a meghívást, és elsétáltam vele a piacra. Útközben kétszer megálltunk megbámulni egy-egy elhaladó Lamborghinit, és legalább 5 kirakat előtt gyökeret vertünk egy fél órára, mert Vincenzót az autók mellett az öltönyök is nagyon érdekelték. Ahogy haladtunk a Soho felé, sorra megbámultuk, és véleményeztük a híres tervezők Boss, Armani, és a többiek kirakatait.

Eddig az hittem csak meleg férfiakkal lehet kirakatokat és ruhákat nézegetni, de most rájöttem, hogy a heteroszexuális olaszokkal is.

Vincenzo holnap hajnalban hazarepül, amit azért annyira nem bánok, mert jó fej ugyan, de most már azért szeretném másvalakivel is tölteni az óraközi szüneteimet.

Különben sem az esetem. Csúnyán kopaszodik. Szerintem a fejtető közepén ritkuló haj, pláne ha fekete, csak úgy néz ki normálisan, ha nagyon-nagyon rövidre, vagy tövig levágják. Ő nem vágta le. Pedig jól tenné.

Hat tonnás lófej London szívében

Csak tegnap jöttem rá, hogy amit minden nap látok az iskola felé menet, az egy óriási, levágott lófej!

Tavaly a londoniak helyreállították a Marble Arch-ot teljes pompájában. Ennek keretében rendbehozták a szökőkutakat, és felállítottak egy hat tonnás lófejet a nevezetes helyen. A szobor olyan óriási és megdöbbentő, hogy napokig nem jöttem rá, mit is látok valójában, amikor elmegyek mellette. Brutális. A nyaka közelről cikcakkos, mintha le lenne tépve.

Állítólag eredetileg is ott volt, de nekem nem a brit történelem viharai és győzelmei, hanem a Keresztapa ágyba szervírozott levágott lófeje jut róla eszembe. Brrrrr.

És ami még klasszabb, hogy a helyreállításhoz szükséges több mint kétmillió fontot az önkormányzat, a londoni BKV, és a közelben lévő bevásárlóutca üzleteit birtokló vállalat dobta össze.

Bilincs a király autóján

Csak szórakoztatásul, feltöltök egy kis kóstolót a londoni hírekből. Esténként a buszon vagy a vonaton mindig megpróbálom átfutni a város ingyenes napilapját, az állomásokon osztogatott Evening Standardet.

A minap például egész London azon röhögött, hogy a közterületfelügyelők kerékbilincset raktak a katari király autójára az Oxford Streeten. Ez a londoni Váci utca, ahol a király arra vetemedett, hogy leparkolt a saját áruháza, a Harrods előtt. A britek pedig a maguk végtelenségig korrekt, szabálykövető módján megbilincselték, mert tiltott helyen parkolni itt még a királynak sem szabad. :-)



A két méregdrága autót, egy Lamborghinit és egy Koenigsegg-et - hogy lehet egy kocsit Königseggnek hívni :-) - annak rendje és módja szerint ellátták bilinccsel, majd elhelyezték rajta a büntetőcédulát.



Gondolom közben lázasan fotózták magukat a telefonjukkal, mert mégsem egy mindennapi élmény bilincset tenni a világ legdrágább autójára. Az esti lapokban már benne volt a sztori fényképestől, és egész London ezen röhögött a metrón hazafelé.

Lip sevice

Duma, rizsa, bullshit - jól csomagolva angolul lip service.

A suliban rengeteg, tényleg rengeteg remek, ízes, és rettentően izgalmas kifejezést tanulunk, ami nincs benne a szokásos szótárakban, és amiket sosem hallok WWF-es partnerektől.

Ilyen pl. a lip service. A vállalatok CSR jelentésével kapcsolatban tanultuk, ami itt is többnyire csak üres duma. Erre mondják azt az angolok, hogy lip service. Valami, ami mögött nincsenek valós tettek.

"Lip service continue to be paid to resolving regional conflicts, but there is no sense of urgency." Henry Kissinger

Day and Night

A Toy Story feledhető, de a Pixar Studió Day and Night animációs kisfilmje, nagyon jó. :-)

Sajna a teljes filmet nem találtam meg, csak a trailert.

Wimbledoni mozikaland

Moziba vittem a hatéves kissrácot, Olivért vasárnap. Az anyja óvatlanul megígérte neki a kalandot amiért jó kisfiú volt, és segített. Reméltük hogy elfelejti másnapra, de nem! Korán reggel izgatottan ébredt, és teljesen fel volt pörögve, hogy mikor indulhat a moziba. A gond csak az volt, hogy senki nem ért rá elvinni. Mit tehettem, persze felajánlottam, hogy OK, én elmegyek vele. Csahogy én még a mozizásnál egyszerűbb szituációkban is nehezen boldogulok itt.

Az első megpróbáltatás a vasútállomáson ért. Meg kellett találnom melyik vágányról megy az a hülye vonat Wimbledonba, miközben a kezemen csimpaszkodva a kiskölyök egyfolytában szövegelt, annyira izgatott volt, hogy micsoda kaland vár rá. Vonatra fel, Wimbledonban le. Aztán ki kellett jutnom vele valahogy az állomásról.

A kiléptetőkapuknál hozzá kell érinteni az elektronikus pénztárcádra töltött jegyet vagy bérletet az érzékelőhöz, akkor kinyílik a kapu és kienged. Ilyen kisgyereknek viszont nem kell jegy, ezért vele csak a gyerekeseknek fenntartott szélesebb kapun lehet kimenni. Nem találtam a kaput. Fél óráig rángattam ide-oda, mögöttem sor, mindenhonnan vissza kellett fordulnunk. Halál ciki volt.

A következő akadály a mozijegy megszerzése. Előre neten lehet megvenni. A helyszínen csak bemutatod a bankkártyát, kiadják a jegyet + a 3D-hez szükséges szemüveget. Nem találtam a pénztárt, mert 20 perccel az előadás kezdete előtt még nem volt nyitva, a leengedett rácsok mögött pedig nem látszott, hogy hol van. Rohangáltam a pattogatott kukoricástól a szemüvegosztóig, hogy hol kapom meg a jegyet.

Utána rossz moziterembe mentünk, mert ami ki volt írva, abban öt perccel a kezdés előtt még nem ült senki, tök üres volt, gondoltam rossz a kiírás. Bementem a mellette lévőbe, ahol valami filmbemutató volt, és elég furcsán néztek rám, ahogy beléptem a még mindig izgatottan szövegelő gyerekkel.

Később persze rájöttem miért késtek a nézők. A film előtt nem 5-10 perc, hanem fél óra reklám van. Ezt a helyiek már rutinosan kihagyják. Én véginézettem Olivérrel. És a tetejébe a végén még el is bőgtem magam, amikor a a Toy Story hőseit elajándékozta a gazdája, mert már felnőtt, és nem kellettek neki ezek a dedós játékok. Szegény játékok.

Még jó hogy rajtam volt az a hatalmas, röhejes 3 D szemüveg...

Sit back and smile

Közkívánatra megpróbálok néhány mondatot blogra tölteni a londoni kalandjaimról. Sok-sok inspiráló, érdekes, kimerítő, vagy épp megdöbbentő kaland és benyomás ér nap mint nap ebben az iszonyatosan nyüzsgő metropoliszban.

Az egyik amit nagyon élvezek, azok a szórakoztató reklámok, hirdetések és kampányok. A képen az egyik kedvenc buszmatricám. Amikor bevezették a kamerákat a vandalizmus megelőzésére, teleragasztották szmájlikkal a piros emeletes buszok belsejét.

Ebben a pillanatban is figyelünk. So just sit back and smile. :-)

Akácvirág

Virágzik az akác a Mátyás téri buszmegálló zsebkendőnyi bentonmentes gödrében, és hullámzik a mézes akácillat az "Iszlám vágás" nevű húsbolt előtt. Boldogság beszippantani.

Párkányon várakozók

Amint kiléptem az utcára, a szakadó esőbe, megláttam milyen remek fedezéket rejt a látszólag védtelen utcaszakasz.

A szecessziós saroképületen a benne lévő áruháznak órási kirakata van. Az üveg közvetlenül a derékmagasságban lévő lábazat felett kezdődik. A lábazat tetejére, az üveg előtti párkányra ugrott fel két srác, amikor zuhogni kezdett az eső. Kétoldalt, a falnak támaszkodva várták hogy elálljon. Olyanok voltak, mint egy kirakat-performance, ami egy elszállt kreatívnak pattant ki az agyából. A G-Row, vagy egy Nike kirakatában például remekül mutattak volna. Csibészes, józsefvárosi srácok voltak, térdig érő koszos-szakadt farmerban, színes pólóban, raszta frizurával.

Májusi zivatar

Ömlött az eső délután. Csak pár percen át, de olyan intenzitással, amilyet ritkán látni. Sűrű sötét függönyt húzott a DM üvegblaka elé. A pénztártól távozó emberek kis csoportba gyűltek az üvegajtó előtt, a pénztáros pedig kedvesen biztatta őket, hogy várjanak csak idebent nyugodtan, amíg csendesedik.

A várakozók között volt egy nagyon szép idős pár. Az asszony gondosan rendezett, rövid, hullámos ősz fürtökkel, szolid ékszerekkel, csinos kosztümben, a férfi rövid bajusszal, ropogósra vasalt fehér ingben. Szépséges összhangban pakolták a holmikat a szatyrokba, és közben mosolyogva, lelkesen beszélgettek egymással. Kiragyogtak a várakozók közül.

Gyere fülemülét hallgatni!

Fülemülét hallgatni jó dolog. Gyere és próbáld ki! Mehetsz az MME rendezvényeire is, van egy csomó helyszín, és időpont! De ha szeretnél egy privát csalogányvadászatot, akkor hozzám is csatlakozhatsz, szeretettel várlak, hívj vagy írj, és találkozzunk május 4-én kedden hétkor a margitszigeti szökőkútnál.

Ha nem jó az időpont, ne aggódj, egy-két hétig most minden este hallgathatsz fülemülét, bokros helyeken, erdősávokban, a Kerepesi temetőben, vagy a Margitszigeten.

Ja, itt vannak a régi fülemüle írásaim, hogy felkészülhess madárügyileg, és hogy felismerd a hangját akár nélkülem is. Ne aggódj, ez nem olyan nehéz feladat, mert sötétedéssel a többi madár elhallgat, és csak a fülemüle énekel ezerrel.